- Látom, nem nagyon emlékszel már rám – nyújtott kezet udvariasan.

 

- Ne haragudj – motyogtam szégyenkezve.

 

- Ugyan már, végül is akkoriban még kislány voltál – mosolygott barátságosan, miközben a kutyára pillantott, aki lapos kúszásban osont be a lábai közé.

 

- Igazából ismerős vagy, de…

 

- Elég sokszor vittelek suliba Nickyvel, talán ezért találsz ismerősnek – magyarázta, mire végre megsimogatta a kutyát, aki lelkesen nyomakodott a tenyere alá hatalmas fejével.

 

    Bezárta a kaput, miközben azon tanakodtam, hogy miért nem jut eszembe egyetlen tiszta emlék sem a fiúval kapcsolatban. Talán mert ösztönösen próbáltam magamban elnyomni az emlékeket, melyek Greenfiledhez kötöttek, mert így könnyebb volt elviselnem a bátyám és az apám hiányát.

 

- Gyertek, ne itt kint fagyoskodjatok – indult el a ház felé, mi pedig követtük.

 

    Ami azt illeti tényleg hűvös volt és kicsit fáztam is, de nyomasztott a gondolat, hogy bemenjek egy idegen épületbe, pedig gyönyörű volt. Sárgára festették, és úgy tűnt, hogy nem is olyan régen. Feketék voltak a nyílászárók. Az ablakokban üres virágosládák árválkodtak, nyáron nyilván pompás növényekkel ültették tele őket. A hatalmas terasz a kétszerese lehetett annak, ami apa háza mögött kapott helyet. Itt állt a kutyaház is, aminek két szintje volt. Csak akkor jöttem rá, hogy mire szolgál a második szint, amikor már a teraszon álltunk. Egy óriási macska kukkantott ki a felső „emeletről”, és hangos nyávogásba kezdett. Edward megsimogatta, majd kinyitotta a bejárati ajtót. A két jószág előbb volt bent az előszobában, mint mi.

 

- Jól látom, hogy Lestát megint gömbölyödött egy kicsit? – kérdezte Nick, miközben kibújt a kabátjából. Nem gondoltam, hogy annyi ideig maradunk, hogy meg kell válnom a dzsekimtől. Kényelmetlenül éreztem magamat, ha arra gondoltam, hogy mit fogok csinálni egy idegen házban.

 

- Ja, olyan, mint a gomba, csak ő széltében nő. Bár lassan abbahagyhatná, mert kizabál a vagyonunkból – mosolygott a fiú.

 

    Számomra nem úgy látszott, mintha egy macska is képes volna őket csődbe vinni. A ház belülről még mutatósabb volt, mint kívülről. A nappaliba mentünk, amiben anyám lakása elfért volna mindennel együtt. Világos ülőgarnitúra fogadott, fehér, beépített szekrények és egy hatalmas házimozi berendezés, akkora tévével, amekkorát még csak képeken láttam.

 

    A srác hellyel kínált minket, mi pedig egymás mellett telepedtünk le két széles, tojáshéj színű fotelban. A fiú a bárpulthoz lépett, kezet mosott a beépített csapnál, aztán felsorolta a tucatnyi féle üdítőt, amit a bárpult alatti mini hűtőben talált. Nick ananászlét kért nekem - meglepett, hogy még emlékszik rá, hogy ez a kedvencem -, magának kólát választott. Edward elővett három poharat, teletöltötte őket, aztán elindult felénk. Letette a tálcát az üveg dohányzóasztalra, és felsóhajtott.

 

- Ropit, chipset, vagy kekszet kértek? – kérdezte udvariasan. Már most remek házigazdának látszott.

 

- Ropit – vágta rá Nick vigyorogva. A fiú rám pillantott.

 

- Köszi, de én nem kérek semmit – motyogtam, miközben lehajtottam a fejemet. Tudtam, hogy mennyire látszik rajtam, hogy kényelmetlenül érzem magamat.

 

- Biztos? Csak mert a bátyád úgyis lepusztítja a ropi állományt – próbált kicsit felbátorítani.

 

- Nem kérek, de nagyon kedves vagy – feleltem zavartan.

 

    Kinyitott egy hatalmas szekrényt, amiben kizárólag különböző drága alkoholok, tucatnyi fajta édesség és rágcsálnivaló volt, aztán elővett egy csomag ropit. Egy pohárba borította a tartalmát, és letette a dohányzóasztalra.

 

- Ha meggondolod magad, bátran vegyél – mosolygott kedvesen, miközben velünk szemben ült le. A macska azonnal az ölébe szökkent, a kutya pedig a lábánál kucorodott le, de fejét a combjaira hajtotta.

 

- Nem fogja meggondolni magát. Mindig ilyen idegen környezetben – közölte Nick. Szúrós tekintettel néztem rá, mire Edward újra elmosolyodott.

 

- Érezd otthon magad – mondta még mindig közvetlen hangon.

 

- Szóval hogy áll a délután? Ráérsz végül? – váltott témát Nicolas.

 

- Persze. Anya hívott, hogy sikerült szereznie egy laptopot, szóval már nem kell foglalkoznom a keresgéléssel, és szólt, hogy a kocsi még a szerelőnél marad egy ideig, mert nem kapott hozzá alkatrészt. Bár én inkább egy roncstelepre vinném azt a szart.

 

- Nem rossz kocsi az, te vagy túlságosan elkényeztetve – vélekedett Nicolas.

 

    Hogy eltereljem a figyelmemet, a szőnyeget bámultam. Meglepődtem, mikor rájöttem, hogy ugyan olyan, mint apa házában. Furcsa véletlen lenne, vagy esetleg együtt vették?

 

- Lehet. Azért örülök, hogy nem nekem kell járnom vele. Viszont van egy hírem, ami talán érdekelhet – dőlt hátra a fiú, miközben le sem vette rólam a szemét. Nem néztem fel, de éreztem, hogy engem figyel. – Mack rábólintott a dologra.

 

- Viccelsz? – csodálkozott Nicky.

 

    Fogalmam sem volt miről beszélnek, amitől még rosszabbul éreztem magamat. Mintha ott se lennék…

 

- Nem. Jövő hét pénteken felléphetünk nála.

 

- Szóval te is tagja vagy a zenekarnak, amiben Nick játszik? – kérdeztem hirtelen, észre sem véve, hogy megszólalok. Inkább magamnak szántam a kérdést, és csak utólag jöttem rá, hogy hangosan is kimondtam. De legalább már kapizsgáltam miről folyik a szó, azzal nyugtattam magam, hogy ez is több, mint a semmi.

 

- Nick nem sokat mesélt rólam, igaz? – kérdezte meglepetten a fiú.

 

- Igazából még nem – vallotta be Nicky szégyenlősen. Mind a ketten furcsán méregettek, mintha tudnának valamit, amit nekem is tudni kéne.

 

- Nick a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom. A zenekart együtt alapítottuk, és azóta is közösen terelgetjük a helyes irány felé – magyarázta Edward türelmes hangon.

 

- Edward hangját ismerheted a CD-kről, amiket adtam – szólalt meg Nick, de most úgy beszélt velem, mintha nem értené, hogy miért nem tudom hová tenni a fiút. Biztos voltam benne, hogy láttam már korábban, de bárhogy is törtem az agyam, sehogy sem ugrott be honnan ismerős az arca.

 

    Nick zenekara népszerű volt Greenfieldben. Mindenhol rendszeresen felléptek. Nem terveztek hivatalos karriert, de elkészítették a saját felvételeiket egy ismerősük stúdiójában, amit aztán feltoltak a netre, hogy bárki letölthesse, aki szeretné. Elég látogatott volt a honlapjuk, amit nem csak Greenfield-i fiatalok olvastak, hanem az egész államok területéről akadtak érdeklődők.

 

    Nick minden számukat elküldte, vagy elhozta nekem nyáron, amikor együtt nyaraltunk. Jól ismertem a zenéjüket. Hirtelen rájöttem, honnan olyan ismerős Edward. A honlapon láttam a képét, de akkor rövidebb haja volt, majdnem sünire nyírt, most viszont a füléig ért.

 

- Akkor onnan vagy olyan ismerős – mondtam újra hangosan, miközben korholtam magamat, hogy nem bírok csendben maradni. Zavarban voltam, és ilyenkor hajlamossá váltam arra, hogy többet beszéljek, mint szeretnék.

 

- Ezt nem értem – vonta össze a szemöldökét Edward. Elég furcsán méregetett, amitől kissé elpirultam.

 

- A honlapotok. Ott láttalak – motyogtam idegesen. Feszültté tett, hogy hirtelen én vettem át a beszélgetés irányítását, pedig nem állt szándékomban magamra terelni a figyelmet.

 

- Áh, már értem – bólintott mosolyogva. – Nem tehettem rád különösebben mély benyomást, ha ennyi idő kellett, hogy rájöjj hol láthattál engem – tette hozzá nevetve. Fülig vörösödtem. Nick átkarolt.

 

- Ne is figyelj rá – mondta szelíden.

 

- Sajnálom… Annyira kínos – nyögtem esetlenül.

 

- Egyáltalán nem kínos. Ne légy már ennyire feszült – vigyorgott tovább barátságos tekintettel.

 

- Mikor jön haza anyád? – kérdezte Nick, hogy megmentsen a további kellemetlenségektől.

 

   Hálás voltam neki a figyelmességéért.

 

- A mostanit követő hétfőn. Még egy hétig és három teljes napig enyém a kecó – mosolygott Edward elégedetten. – Ha már itt tartunk, nem volna kedved itt aludni este?

 

   Nick elgondolkozott, majd csóválni kezdte a fejét.

 

- Jó lenne, de most, hogy végre itt a húgom, inkább a közelében akarok lenni. Ki tudja, hogy mikor dönt úgy, hogy itt hagy minket.

 

    Edward újra rám pillantott, és egy pillanat múlva megszólalt. A hangja barátságos volt, és a tekintetéből is melegség áradt.

 

- Van itt hely, te is maradhatnál éjszakára. Elég sok vendégszoba van. Reggel még a kaját is tálcán kapnád az ágyba. Persze Nick vinné be, mert az kínos lenne, ha én látnálak pizsiben – vigyorgott.

 

    Végtelenül zavarba jöttem. Még az ötlet is túl volt az általam udvariasnak tartható határon. Mégis hogy alhatnék egy idegen fiú házában, még ha ott is van a bátyám? Nevetséges elgondolás.

 

- Remek ötlet! – vágta rá vidáman Nick, megfeledkezve rólam. – Megbeszélem apával – és már nyúlt is a telefonja után. Rémülten pillantottam rá.

 

- Nem hiszem, hogy apa értékelné – nyögtem kétségbeesett hangon. Edward kíváncsian fürkészte az arcomat. – De te nyugodtan maradj csak. Miattam nem kell otthon gubbasztanod.

 

- Te sem fogsz otthon gubbasztani. Apának igaza van, azért vagy itt, hogy több időt tölts velünk.

 

- Az nappal is kivitelezhető – érveltem.

 

    Edward nem akart belefolyni a vitába, de úgy láttam, hogy nem szándékozik visszakozni.

 

- Este hazamegyünk előtte. Dumáltok egyet apával, úgyis millió kérdést akar neked szegezni, aztán átjövünk. Hajnalig beszélgetünk, és délelőtt hazamegyünk. Vagy délután, apa úgyis egész nap távol van. Holnap este már otthon leszünk – hadarta izgatottan Nicolas.

 

- Igazán klassz, hogy ennyire lelkesedsz azért, hogy velem legyél, de…

 

- Talán tartasz tőlem? – kérdezte Edward sejtelmes mosollyal. Elakadt a szavam, ahogy világoskék szemeibe néztem. Ismét elvörösödtem. – Ne félj, nem harapok – mosolygott tovább, én pedig úgy éreztem, hogy menten elsüllyedek.

 

- Úgyis jobb, ha mielőbb összebarátkoztok, mert nemsokára Edward… - Nick elhallgatott. Zavartan meredtem rá. – Vagyis Edward a legjobb barátom, szóval sokat lesztek együtt. Ez elkerülhetetlen. És egy ilyen este gyorsabban oldja benned a gátlásokat, mint néhány együtt töltött óra – közölte idegesen. Tudtam, hogy mást akart mondani először, de akárhogy törtem a fejemet, nem jöttem rá, hogy mi lehetett az.

 

    Egymásra néztek, és jelentőségteljes pillantást váltottak, amitől kirekesztettnek éreztem magamat. Tudtam, hogy van valami, amit nem mondanak el nekem.

 

    Nick befejezte a vitát, és felhívta apát, én pedig megalázottan bámultam reszkető kezeimet. Nicolas kiment telefonálni, ezért kettesben maradtam Edwarddal, aki meg sem próbált úgy tenni, mintha nem engem nézne.

 

    Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen nyíltan megbámuljanak. Rosszul éreztem magam. Egyre inkább zavarba hozott Edward tekintete, és semmivel sem tudtam elterelni róla a gondolataimat.

 

    Nicolas ragyogó arccal tért vissza, és tudtam, hogy zöld utat kapott a tervéhez. Természetesen az senkit sem érdekelt, hogy én nem akarok Riley házában éjszakázni. Persze mit vártam egy rakás férfi közé zárva?! Nem is értem…

 

- Tízig otthon kell dekkolnunk, hogy apa is élvezhesse kicsit Jasmin társaságát, aztán léphetünk – jelentette elégedetten Nick.

 

- Lehet, hogy ez itt senkinek sem tűnt fel, de nem egy DVD vagyok, amit tovább lehet adni, ha már eleget nézted – morogtam halkan. Edward felnevetett. Nem mintha viccnek szántam volna a dolgot. Nick átkarolt, és közelebb húzott magához.

 

- Ne légy már ilyen. Jó buli lesz, megígérem.

 

- Tudod, mi lenne jó buli? – pillantottam rá haragosan. Kérdőn nézett rám. – Ha végre nem kezelnétek apával úgy, mint egy gyereket. Az lenne ám az igazi szórakozás – vicsorogtam feldúltan. Nick egy pillanatig komolyan nézett rám, aztán felnevetett.

 

    Edward továbbra is fixírozott, de nem fűzött semmit a hozzászólásomhoz. Két perc telt el csendben, és én kezdtem a pokolban érezni magamat. Aztán Edward letette a macskát a földre, letolta magáról az impozáns méretű kutya fejét, és felállt.

 

- Megyek, átöltözöm, aztán ha gondoljátok, akkor indulhatunk.

 

    Átöltözik – pillantottam fel meglepetten. Ugyan minek? Remekül nézett ki. Mintha most jött volna haza egy elegáns buliból. Fekete nadrágot viselt, hozzá egy világosszürke, kötött pulóvert és egy Adidas edzőcipőt, ami majdnem teljesen fekete volt. Nem értettem, hogy mi mást akarhat felvenni.

 

- Menj csak – hagyta rá Nick, miközben egy marék ropit próbált a szájába passzírozni. Nem volt túl szívderítő látvány.

 

    Amikor Edward kiment, Nicolas rám szegezte tekintetét. Sötét szemei kíváncsian fürkészték az arcomat.

 

- Miért vagy ilyen? Edward helyes srác, kedvelni fogod. Nála megbízhatóbb, őszintébb és hűségesebb embert nem ismerek.

 

    Nagy levegőt vettem, hogy visszafojtsam haragomat.

 

- Hát te tényleg nem értettél semmit abból, amit eddig mondtam? – kérdeztem feszülten.

 

– Nem vele van bajom, hanem azzal, ahogy mindenki kezel. Nem lehetek egyedül otthon, nem számít, hogy mit akarok csinálni, mindenki utasítgat, és döntéseket hoz helyettem. Felnőtt ember vagyok, és el tudom dönteni, hogy mit szeretnék csinálni. Ha még egyszer helyettem döntötök, felszállok arra a rohadt repülőre, és soha többé nem teszem be a lábam még az államba se, nemhogy ebbe a nyomorult porfészekbe.

 

    Nick meglepődött a kirohanásomon. Nem szokott hozzá, hogy ilyen hangot használjak vele, vagy másokkal szemben, igaz, hogy nem is volt jellemző rám. Ez is csak azt bizonyította, hogy kiborít ez a város.

 

- Nyugi, nem kell rögtön kirohanni a világból – sóhajtotta keserűen. – Igazad van, sajnálom, de te meg megérthetnéd, hogy mind azt szeretnénk, ha jól éreznéd itt magad, hogy legközelebb ne azért gyere, mert apa térden állva könyörög, hanem azért, mert csak úgy eszedbe jut, hogy mi is a családod vagyunk, mi is szeretnénk a közeledben lenni, megismerni téged, ne adj' Isten részt venni az életedben. Jó, talán nem ez a legjobb módja, de magadtól nem jönnél, ahogy ide sem akartál jönni. Otthon ülnél egész nap, és azon tűnődnél, vajon hány nap után lehet lelépni anélkül, hogy udvariatlannak tűnnél. Tudom, hogy ez lenne, ismerlek, talán nem annyira, mint kéne, de… - elhallgatott. Nagy levegőt vett, próbált nyugalmat erőltetni izgatott hangjára, aztán folytatta. - Nem akarunk rosszat neked. Csak szeretnénk, ha megszeretnéd ezt a várost, és minket is.

 

    Olyan ártatlanul nézett rám, hogy még nekem lett bűntudatom. Persze ehhez mindig értett, már gyerekként is. Mégis tudtam, hogy részben igaza van, és abban is biztos voltam, hogy tényleg jót akarnak nekem. Csak azt nem értették meg, hogy nekem ez túl gyors. Nem adtak időt arra, hogy feloldódjak kicsit, hogy megszokjam az új környezetet, hogy legalább egyszer levegőt vehessek.

 

- Egyetlen feltétellel maradok itt éjszakára – mondtam gondterhelten.

 

- Bármit kérhetsz – biztosított Nicolas lelkesen.

 

- Ne hagyj két percnél tovább kettesben a sráccal. Kínos nekem. Nem tudok mit kezdeni az idegenekkel.

 

- Rendben. De azért klotyóra kimehetek néha? – vágott egy kedves grimaszt, csak hogy jobb kedvre derítsen.

 

- Két perc – mondtam tettetett szigorral a hangomban, miközben tényleg kicsit jobban éreztem magamat.

 

- És ha nem csak pisilni kell? – pillantott rám kutya szemekkel.

 

- Akkor vidd magaddal a haverodat is – vetettem oda komoly képpel. Nick hangosan felnevetett.

 

- Ez azt jelenti, hogy zuhanyoznom is előtte kell majd?

 

- Az lesz az est fénypontja – bólintottam. Nick újra felnevetett, és átragadt rám is a jó hangulata. Magához ölelt, és a fülembe súgott.

 

- Ha nem leszel ennyire rideg és negatív, akkor cserébe kérek, és nem a hátad mögött szervezkedek.

 

- Áll az alku – nyújtottam felé a kezemet békülékenyen.

 

- Helyes – vigyorgott elégedetten.

 

    A következő öt percben, amíg Rileyra vártunk, Nick a kutyával játszott, aki elterült a földön, és megállás nélkül kommentálta elégedettségét. A macska Edwarddal tartott, ezért csak akkor került elő, amikor a fiú is visszatért.

 

    Edward, ha lehet még jobban festett az általa utcaibbnak vélt ruhában. Ezúttal világos gatyát vett fel, ami kifejezetten jól állt neki, és egy fekete garbót, ami kiemelte világoskék szemeit. A haját kicsit rendbe szedte, bár szerintem hónapok óta nem látott közelről fésűt, de kevésbé volt kócos, mint korábban. Az órájára nézett, és jó kedvűen sóhajtott fel. Korán volt még, hiszen mi negyed nyolckor indultunk otthonról. Jó, ha nyolc óra felé járhatott az idő.

 

- Na, tűnés te nagy mafla – böködte meg a kutyát, aki még mindig Nick előtt fetrengett. A német juhász feltápászkodott, és lelkes csóválás közepette toporzékolni kezdett. Úgy tűnt, ez a helyben ugrálás szokása lehetett, mert korábban is ezt csinálta.

 

- Dantét nem visszük? – kérdezte Nicolas.

 

    Edward eltűnődött egy pillanatig.

 

- Végül is, ha téged nem zavar – nézett rám kérdő tekintettel Edward.

 

- Szeretem a kutyákat – mondtam válasz helyett. Riley az ebre nézett.

 

- Asszem, most az egyszer bejött az örömtáncod, te behemót.

 

    A kutya mintha megértette volna szavait, féktelen táncba kezdett a lábai között. Majdnem feldöntötte, miközben Nicolas hangosan nevetett fel.

 

- Nyugi Dante, azért nem kell mindjárt összenyálaznod a ruhámat – próbálta eltolni magától a kutyát Edward. Elég viccesen festett az ebbel, aki még a fiú magassága ellenére is hatalmasnak tűnt. El sem tudtam képzelni, hogy mutatnék a kutya mellett.

 

    Követtük Edwardot az előszobába, ahol belebújtunk a kabátunkba. Riley leakasztotta a fogasról a pórázt, de csak a nyakába vette, nem tette a kutyára, viszont a láncos nyakörvet ráhúzta Dante fejére, aki lesunyt fülekkel tűrte a dolgot, még a farkát is maga alá húzta, ami mulatságos látványt nyújtott egy ekkora kutyánál. Tisztára be volt tojva szegényke, de amint kinyílt az ajtó, őrült sebességgel termett a kertben, és hangos csaholásba kezdett, mintha mindenkivel meg akarná osztani a jó hírt, hogy ő bizony sétára készül.

 

- Tiszta kerge ez a dög – morogta Edward, de azért látszott rajta, hogy mennyire szereti a kutyáját.

 

- Mennyi idős? – kérdeztem, miközben kiléptünk az utcára. Edward bezárta a kaput, mialatt válaszolt.

 

- Három éves. Anyám vette, mikor kijöttem a kórházból. Gondolta gyorsabban rendbe jövök, ha itthon egy nyüzsgő kölyökkutya vár. Persze azzal nem számolt, hogy a kis mafla mindent szétbombáz, és mindenhova odapiszkít. Aztán egy fél évig mást sem csináltam, mint próbáltam helyrehozni, amit éppen romokba döntött.

 

- Miért voltál kórházban? – kérdeztem meglepetten.

 

- Hosszú történet – sóhajtotta kedvetlenül. - Nem is lényeges. Régen volt, és nem szeretek azokon az időkön merengeni. Ami elmúlt, elmúlt, csak előre nézek, már ha sikerül – mondta, miközben megbotlott a kutyában, aki éppen elé táncolt. Majdnem elesett, de Dante újra elé lépett, ezzel felkínálva testét, hogy megkapaszkodhasson benne. Edward dohogva nézett rá. – Ha egész úton ezt akarod csinálni, akkor el sem viszlek – figyelmeztette a kutyát, aki lehasalt, farát az ég felé meresztve, és tappancsával eltakarta a szemét, mintha szégyellné magát. Ilyet még csak filmekben láttam azelőtt. – Van is miért szégyenkezned nagyfiú – csapott játékosan a fenekére Edward. A kutya kilőtt, mint egy rakéta, de az út hátralévő részében igyekezett nem láb alatt lenni.