Álmosan ébredtem fel, valamivel később, mint általában. Fél kilenc is elmúlt már. A zuhanyzás most sem térített magamhoz. Talán mert előző éjjel végig buliztuk az éjszakát Karinával és Nathannel, aki időközben beköltözött a számára fenntartott vendégszobába.

 

   Letámolyogtam a földszintre a jól megszokott kávém elfogyasztásának reményében, de amint megláttam apát és Nathanielt, azonnal rossz érzésem lett. Elég titokzatosan sugdolóztak. Feléjük indultam, de megtorpantam, amikor megláttam az asztalon heverő újság címlapját. Mind a ketten felnéztek rám, miközben próbáltam nem hanyatt vágódni a meglepetéstől.  

 

   A magazin címlapján Robert volt, ami önmagában nem döbbentett volna meg, ha történetesen nem én ülök mellette. A főcím csak még jobban felborzolta az idegeimet.

 

 

   Pánikszerűen kaptam a lap után, amíg apa és Nath egyszerre sóhajtottak fel.

 

- Mi a… ezt nem hiszem el! – morogtam. Fellapoztam az újságot, hogy szemügyre vegyem a három oldalas cikket. – Ez több a soknál!

 

- Inkább több, egy egyszerű sokknál – fűzte hozzá apa a véleményét. – Azt hiszem, ideje véget vetned a közös olvasgatásoknak. Nem szeretném, ha hírbe hoznának a fiúval.

 

- Hiszen csak olvasunk! Miért kell rögtön románcról írni? – kérdeztem felháborodva.

 

- Minden lánnyal összeboronálják – vetette fel Nath.

 

- Honnan veszed?

 

- Sztárokat fotózok, emlékszel, drága? Tájékozott vagyok a világ hírességeit illetően. A srác most a legfelkapottabb sztárpalánta Hollywoodban, ezért hírbe hozzák minden lánnyal, függetlenül attól, hogy találkozott-e velük valaha. 

 

- Hát ez remek – dohogtam egykedvűen magam elé. – És mi az, hogy randevúzgatunk? Jézus. Ezt honnan veszik? Ki sem tettük innen a lábunkat együtt – morgolódtam tovább.

 

- Hát, úgy tűnik, nem is kell több annál, hogy egymás mellett ültök minden este.

 

- De ha legalább beszélgetnénk esténként. De nem… csak olvasunk. Néma csendben.

 

   Tovább olvastam, és azonnal elszállt a maradék agyvizem is.

 

- Hát megáll az eszem! Komolyan.

 

   „Amazonként védelmezi a jóképű színészt... féltékenyen utasítja el az ifjú titán minden rajongóját…” – olvastam fel a bosszantó sorokat.

 

- Még csak nem is tetszik nekem ez a srác. Aranyos, de ennyi. Még hogy féltékeny… Ez kiborító – csattantam fel ingerülten.

 

- Halkabban, elvégre egy étteremben vagyunk! – szólt rám apa, hozzáteszem jogosan, mert tényleg kezdtem elveszíteni a türelmemet. Haragosan hajítottam a szemetesbe a szennylapot. – Jó lenne, ha többet nem ülnél mellé. Nem hiányzik egy botrány az étteremnek, és főleg nem hiányzik, hogy úgy emlegessék a lányomat, mint egy filmsztár trófeáját.

 

- Jaj, apa, hát tényleg ez a legnagyobb problémád? Jó neked – morgolódtam, és sarkon fordultam. Nathan izgatottan követett a műteremig. Kedvem lett volna törni-zúzni, de minden túl drága volt ahhoz, hogy kárt tegyek benne.  

 

 

   Nyolc óra múlt, de Robert még mindig nem volt sehol, ami persze nem lepett meg. A média tett róla, hogy többé ne lássam. Nem is azt sajnáltam, hogy nem találkozhatok vele, hanem azt, hogy szinte már az életem részévé vált. Visszavonultam a műterembe, de nem volt kedvem festeni. Leheveredtem a kanapéra, és olvasgatni kezdtem, egészen addig, amíg Miguel meg nem zavart kilenc tájban. Meglepett, hogy feljött, mert máskor úgy kellett noszogatnom, hogy nézzen be hozzám egy kicsit. Másrészről azt is tudtam, hogy műszakban van, ami azt jelenti, hogy nem cseverészni jött.

 

- Gond van? – kérdeztem aggódva.

 

- Nos, a többiek mesélték, hogy apád reggel hogy kiakadt a színész srác miatt. Viszont tudom, hogy te kedveled…

 

- Ha hegyi beszédet akarsz tartani Miguel, akkor most fordulj meg és menj ki innen! – szóltam rá szigorú hangon. Felnevetett, amit sehogy sem értettem.

 

- Hmm… eszem ágában sem volt kioktatni téged. Távol álljon tőlem… viszont a szőke herceg, aki inkább barna, bár lehet, hogy ez még a világosszőke kategória… ja, bocs, elkalandoztam, szóval a te kis csini védenced odalent áll, a hátsó kijáratnál, és történetesen rád vár.

 

   Döbbenten ültem fel. A könyv kicsúszott a kezemből és halk puffanással ért földet.

 

- Hogy? – kérdeztem remélve, hogy Miguel csak viccel.

 

- Megkért, hogy szóljak neked. Mellesleg úgy néz ki, mint egy titkos ügynök. Nos, ha nőből lennék, valószínűleg ráhajtanék…

 

- Olyan lökött vagy – mordultam fel, de azért jobb lett a kedvem. De nem bíztam annyira Miguelben, hogy csak úgy lerohanjak a hátsó bejárathoz, ezért inkább átmentem apa szobájába és óvatosan elhúztam a függönyt, de csak annyira, hogy odalentről még ne legyen feltűnő. Egy sötét kocsi állt a szemben lévő oldalon, de nem láttam, ül-e egyáltalán valaki benne.

 

- Nem kamuzok, baby! Azt hiszem, bérelt kocsi, bár fene tudja. De tényleg vár rád, esküszöm a szülőanyámra.

 

- Miguel, azt sem tudod, ki az anyád. Elhagyott, amikor születtél – emlékeztettem.

 

- Attól még megszült – érvelt és elvigyorodott. – Tényleg vár. Nem viccelek – komolyodott el.   

 

- Ha szórakozol velem, ugrott a szabid – mértem rá egy szigorú pillantást. Bólintott, ami már kezdett meggyőzni arról, hogy tényleg komolyan beszél. Elindultam a lépcső felé, de elkapott a fordulóban. – Mi az? – mordultam rá és már magamban eldöntöttem, hogy szólni fog, hogy csak poénkodott. De mást mondott, mint amire számítottam.

 

- Ebben nem mehetsz le. Ő ki van öltözve. Legalábbis valamennyire. Zakó van rajta - igaz, egy zipzáras kardigánnal - és egy vasalt nadrág.

 

- Mégsem vehetek báli ruhát, csak mert beszélni akar velem. Bizonyára a cikk miatt jött.

 

- Virágot is hozott – közölte Miguel olyan hangon, mintha ez el is várható lenne Roberttől, ha szóba akar velem állni. Egy pillanatig idegesen pillantottam Miguelre, aki ismét egy bólintással erősítette meg korábbi szavait.

 

- Milyen virág? – kérdeztem bizonytalanul.

 

- A fene se tudja. Van benne rózsa is, de sötét van, nem láttam igazán. De szép, színes a csokor, és többféle virág van benne.

 

   Egy percig töprengtem, mihez kezdjek, végül magamra húztam egy hétköznapi, de azért csinos ruhát, felvettem a dzsekimet és kiléptem a folyosóra. Miguel a falnak támaszkodva várakozott.

 

- Mit mondjak apádnak, ha keres?

 

- Mondd, hogy Karina előbb végzett. De miket beszélek… teljesen összezavarsz. Hiszen nem is megyek sehová. Csak beszélek vele.

 

- Szerintem, ő nem csak beszélgetni akar. Legalábbis nem itt.

 

- Miből gondolod? Nézd, a virágot nyilván nem nekem hozta, talán megy még valahová. És bizonyára emiatt van kiöltözve is.

 

- Nem hiszem, hogy mással lenne találkozója. Megkérdezte, hogy tudok-e róla, hogy mi a programod ma estére.

 

- Na jó. Ezt nem hiszem el! Két hete minden este mellette ülök minimum egy fél órát. És összesen nem beszélt velem annyit, amennyit te most állítasz.

 

- Én mondtam neki, hogy nem fogsz hinni nekem – vont vállat. - De menj le és majd elválik. De ha mégis elmennél vele valahová, hívj fel és Karinát is. Jó, ha tud róla, hogy veled van, mielőtt beállít tízkor.

 

- Oké. Ha úgy lenne, ahogy mondod - amit még mindig kétlek -, akkor fel foglak hívni mindkettőtöket – mondtam biccentve felé, aztán lerohantam a lépcsőn, de az étterem főbejárata helyett a konyhán keresztül a hátsó bejárathoz mentem.

 

   Ahogy kiléptem, azonnal megcsapott a hűvös levegő. Máris bántam, hogy nem vettem melegebb dzsekit. Azzal nyugtattam magam, hogy néhány perc az egész.

 

   Tanácstalanul álltam meg az ajtóban. Nem voltam benne biztos, hogy Miguel komolyan beszélt és nem akartam kínos helyzetbe hozni magam azzal, hogy odasétálok egy idegen autóhoz. De nem kellett sokáig ácsorognom, mert szinte azonnal kinyílt a sötét Honda ajtaja. Egy fekete alak kászálódott ki a volán mögül és megindult felém. Azonnal tudtam, hogy ő az. Nem csak a testtartásából és sajátos járásából, de a zakóra húzott fekete, kapucnis pulóverből is. Majdnem mindig ilyet viselt, amikor vacsorázni jött.

 

   Megállt előttem és zavartan felnézett. Az éjszaka ellenére is jól láttam világos szemeiben a megszokott zavartságot.

 

- Szia - szólalt meg halkan, miközben körülnézett. Szokásához híven a haját birizgálta. – Bocs, hogy ilyen későn zavarlak.

 

- Szia, nem zavarsz – biztosítottam, miközben folyamatosan forgatta a fejét. - Vársz valakit? – kérdeztem kíváncsian.

 

- Igazából éppen attól tartok, hogy olyanok jelennek meg, akiket nagyon nem várok.

 

- Paparazzik – sóhajtottam kelletlenül. Bólintott.

 

- Ráérsz?

 

- Mire? – kérdeztem meglepetten.

 

- Beszélnünk kell! – közölte titokzatosan, és megint kócos tincsei közé siklottak hosszú, vékony ujjai.

 

- Láttam az újságot – morogtam magam elé.

 

- Akkor már tudod, miért vagyok itt.

 

- Igazából fogalmam sincs, miért vagy itt. Azt hittem, ezek után még véletlenül sem jössz ide. Nem túl bölcs dolog a közelemben mutatkoznod.

 

- Nem beszélhetnénk valami kevésbé feltűnő helyen? – kérdezte türelmetlenül. Még mindig idegesen járatta körbe a tekintetét az elhagyatott utcán.  

 

- Rendben - bólintottam és követtem a kocsihoz. Kinyitotta nekem az ajtót és csak utána ült be ő is.  

 

   Kétszer is lefulladt a kocsi, mire sikerült elindítania. Feszülten néztem rá.

 

- Tudsz te egyáltalán vezetni? – kérdeztem, miközben gyorsan bekötöttem magam, csak a biztonság kedvéért. Zavartan sóhajtott fel.

 

- Csak bérelt kocsi. Nem nagyon ismerem még – dünnyögte idegesen.

 

- Még szerencse, hogy van életbiztosításom – mosolyogtam rá. Végre kicsit oldódott a hangulata, és egy halovány mosolyt követően rám pillantott.

 

- Sajnálom a cikket. Tudtam, hogy ez lesz belőle. Én csak… régen nem találkoztam már olyan lánnyal, aki nem nyomul rám. Az eszem azt súgta, hogy többé ne menjek az étterembe, de…

 

- Nem a te hibád! – nyugtattam meg, de ezúttal fájdalmas nevetéssel nézett rám.

 

- Bárhová megyek, mindig ez van. Követnek, üldöznek, széttépnek. Rémes érzés.

 

   Megértettem, hogy kényelmetlen neki a helyzet. Nem is tudtam elképzelni, milyen lehet így élni. Túl fiatal volt még ahhoz a teherhez, ami nyomasztotta. Látszott rajta, hogy valóban kimerült. Nem csak azért, mert fáradt volt a tekintete. Lassan mozgott, mintha most kelt volna, pedig gyanítottam, hogy hosszú nap áll a háta mögött.

 

- A virágot neked hoztam – szólalt meg kelletlenül. A visszapillantó tükröt leste, most már azt is sejtettem, miért. Attól tartott, hogy a fotósok a nyomunkba erednek. Elég paranoiásnak tűnt, ami nem túl biztató, tekintve, hogy a kezében az életem. Ezzel a gondolattal szólaltam meg, ügyelve rá, hogy ne hallatsszon a hangomon fokozódó nyugtalanságom.

 

- Miért? – kérdeztem kíváncsian.

 

- Amolyan kárpótlás féle – motyogta. Bevett egy éles kanyart, amit még egy profi sofőr mellett is rosszul viseltem. Róla sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy magabiztosan vezetne. Kész kamikaze akciónak éreztem a közös autókázást. Talán ezért reménykedtem abban, hogy nem megyünk messzire. Az az egy szólt amellett, hogy élve is megúszhatom a kalandot, hogy még ő sem nyírta ki magát. Bár ez kevés vigasznak tűnt.

 

- Kárpótlás?

 

- A cikk miatt – bólintott idegesen. Láttam rajta, hogy zavarba hozza, hogy faggatom, ezért stratégiát váltottam.

 

- Ez igazán figyelmes. Nagyon kedves tőled.

 

   Nem úgy reagált, ahogy reméltem. Fülig vörösödött és kissé félre rántotta a kormányt. Csak később jöttem rá, hogy megérkeztünk. Kiszállt, gondosan kerülve a tekintetemet, és sietősen kitárta nekem is az ajtót, majd lehajolt, és kivette a hátsó ülésről a virágot, amit olyan képpel nyomott a kezembe, mintha leprás volnék és félne megérinteni. Igazából viccesen festett. Talpig elegáns öltözet, rendezetlen, kócos haj és türelmetlen, zavarodott arckifejezés, megspékelve némi halálfélelemmel és paranoiával.

 

   Szeme most is az utcát pásztázta, miközben én megkönnyebbülten konstatáltam, hogy egyben vagyok. Hazafelé taxival megyek! – határoztam el, hogy ez az állapot hosszútávra is érvényes maradjon.

 

   Elindultunk az épület felé, miközben azt találgattam magamban, hogy hol vagyunk. Hamarosan rájöttem, hogy egy szálloda hátsó bejáratánál álldogálunk. Egy percig várakoztunk, ami elég volt arra, hogy még rémültebben figyelje a környéket. Mint egy ijedt nyuszi, aki retteg a sarokban, miközben éhes ragadozók köröznek körülötte. Szinte láttam a szemében a lemondást. Egyre jobban szórakoztatott a viselkedése, mégha valójában nem is volt mulatságos, mindinkább szomorú és sajnálatos. Jóformán férfivá sem érett még, és máris úgy tekint a világra, ahogy egy üldözött reszket a barlangjában. Igazság szerint, egyenesen félelmetes volt belegondolni, milyen élete lehet. Persze gazdag volt, híres és népszerű, mégis emiatt vált olyan ingataggá.

 

   Tűnődtem volna még egy darabig ezen, de megjelent egy korunkbeli fiatalember az ajtóban. Beengedett minket a „személyzeti bejáró” feliratú, üveges lengőajtón, aztán váltottak néhány szót Roberttel, aki megköszönte, hogy nem kell mindenki szeme láttára besétálnia velem az épületbe. A reggeli cikk után, bizonyára nem lett volna jó, ha újra együtt látnak minket.

 

   A második emeletre mentünk. A lépcsőt választottuk, ki tudja miért, de nem is bántam, mert útközben nekiszegezhettem egy olyan kérdést, ami régóta nem hagyott nyugodni.

 

- Mindig ilyen vagy?

 

   Félve pillantott rám. Mosolyogni kezdtem, hogy kicsit felengedjen, de csak még zavarosabb lett a tekintete.

 

- Milyen? – nyögte feszülten, miközben már az első emeleti fordulónál jártunk.

 

- Mint aki citromba harapott. Most komolyan, annyira savanyú képet vágsz, hogy valójában nem is értem, miért hívtál el, ha ennyire idegesít a jelenlétem.

 

   Megtorpant, de nem nézett rám. Egyik lábáról a másikra nehezedett, miközben a lépcsőt bámulta, amin állt. Én is megálltam, várva, hogy mit szándékozik lépni az egyenes, nyílt megjegyzésemre, amit talán sértőnek érezhetett. Beletúrt a hajába. Ez a kényszeres mozdulat csak még inkább növelte bennem a szánalmat, amit iránta éreztem.

 

- Nem idegesítesz – motyogta halkan.

 

- Pedig nagyon úgy néz ki.

 

- Ne haragudj – suttogta. Lopva felpillantott, aztán lesütötte a tekintetét. – Csak nehezen találom a közös hangot az idegenekkel. És egyébként is hosszú napom volt. Igyekszem összekapni magam – ígérte bátortalanul. Újra elindultunk.

 

- Miattam a világért se légy más, mint aki vagy, csak azt mondom, hogy nem úgy látszik, mintha valóban velem akarnál lenni.

 

- Kicsit ideges vagyok – vallotta be -, de nem miattad. Úgy értem, miattad, de mégse. Nem a személyednek szól. Csak általában feszélyez mások társasága, amíg nem ismerem őket. Azt hiszem, ez valami beidegződés nálam.

 

- A körülötted lévő cirkusz miatt? – kíváncsiskodtam. Kinyitotta nekem a folyosóra nyíló ajtót, és csak azután szólalt meg, hogy megálltunk egy ajtónál. A kulcsát kereste, és kissé sápadt arccal, bosszankodva megszólalt.

 

- Nem. Én mindig is ilyen voltam. Már kamasznak is.

 

- Elég szokatlan egy színésznél – vélekedtem, amíg kitárta előttem az ajtót.

 

- Ezt úgy mondod, mintha sok színészt ismernél. - Elmosolyodtam.

 

- Valójában ismerek párat. A szobatársam… vagyis a srác, akivel együtt lakom, magazinoknak fotóz. Párszor elvitt magával, és megismertem néhány szakmádbeli embert. Az a tapasztalatom, hogy a színészek nyíltak, közvetlenek, vagy mogorvák és elutasítóak. Esetleg nagyképűek… de hozzád hasonlóval még nem volt dolgom.

 

   Ismét váratlanul érte őszinteségem, de végül feszülten elmosolyodott. Csak most néztem körül. Egy kicsi, de otthonos lakosztályban találtam magam. Az ajtó egy kis előszobára nyílt, ami a nappaliba torkollott. Szemben egy sötétbordó ülőgarnitúra kapott helyet, ami egy kétszemélyes kanapét és két fotelt foglalt magába. Közöttük egy apró, üveg dohányzóasztalt helyeztek el. A szőnyeg és a függönyök színe harmonizált az ülőgarnitúra színeivel, míg a bárpult és a két kis komód sötét almafa színű volt. A sárgára festett falakat tipikus, szállodákra jellemző képek díszítették. Robert udvariasan hellyel kínált, bár mindezt csak egy biccentéssel jelezte felém.