- Honnan tudta mennyit kérsz? Nem is mondtad neki – jegyeztem meg, amikor utolértem.

 

- Mindig mindenből ugyanannyit veszek. Már ismer, mint a rosszpénzt. Mindig elküldi a beosztását mail-en, és csak akkor jövök, ha tudom, hogy ő van.

 

- Ennyit arról, hogy nem csajozol!

 

- Azt nem mondtam, hogy nem is állok szóba lányokkal. Csak azt, hogy nem randizok. De még ha feladnám is az elveimet, Melody már menyasszony.– Mosolyogva nézett rám. Odalépett az üdítős polchoz, és berakott vagy nyolc karton gyümölcslevet. Az egész kocsi megtelt.

 

- Talán egy tibeti menekülttábort vársz vacsorára? – kérdeztem meglepetten.

 

- Hát… szóval… mivel enni nem nagyon ehetek, elég sokat iszom. A vizet ki nem állhatom, a szénsavtól felfordul a gyomrom, ezért csak ilyeneket iszom. Amúgy meg ritkán járok vásárolni, szóval, amikor bejövök, akkor mindenből annyit veszek, mintha a harmadik világháború végéig kéne vele kihúznom.

 

- Hát ennyivel egy falu is kihúzza addig – vélekedtem. Vigyorogni kezdett.

 

- Gyere! – terelt az édességek felé. Megállt a csokis pult előtt, és levett ötféle táblás csokoládét.

 

- Melyik legyen? – kérdezte kíváncsian, miközben úgy tartotta őket felém, mint egy legyezőt.

 

- Én nem eszem ilyesmit – feleltem zavartan.

 

- Félted az alakodat? Ez valami női gyári hiba, vagy mi?

 

- Nem egészen – mosolyogtam rá. – Tudod, az édesanyám cukorbeteg. És ez elég nekem ahhoz, hogy rá se bírjak nézni az édességekre. Különben is, Nick az én adagomat is megeszi. Nem is értem, hogy nem kétszáz kiló. Állandóan nasizik. Rémes.

 

- Huh, tényleg az, borzasztó, mint az apokalipszis – gúnyolódott, és bedobott kétféle csokit a kosárba.

 

- Ha te is naponta négyszer néznéd végig, ahogy valaki tűt döf magába, akkor nem lennél ennyire gunyoros. – Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán felsóhajtott.

 

- Ami azt illeti, elég sokáig éltem injekciókon. Tudod, a vitaminhiány… ha beteg vagyok, mondjuk meghűlök, akkor annyi. Úgy bánnak velem, mint egy tűpárnával. Csak a biztonság kedvéért – tette hozzá utálkozva.

 

- Sajnálom, nem tudtam – visszakoztam elszégyellve magamat.

 

- Ugyan, nem számít. Már megszoktam. Nekem ez természetes. Már alig érzem. Maximum akkor veszek róla tudomást, ha hetek óta döfködnek és már nincs hova szúrni. Amúgy meg sem érzem már. De van ám ennek is jó oldala.

 

- Ennek jó oldala? Mégis mi lehet ebben a jó? – képedtem el.

 

- Hát, a dokim a legdögösebb ápolónőket osztja be mellém. Amolyan fájdalomdíj – villant gonoszan a szeme.

 

- Jaj, te! Javíthatatlan vagy – nevettem el magam.

 

- Ne, ne! Tényleg. Nem viccelek. Mint egy szépségverseny. Komolyan. És amíg bent vagyok, agyon kényeztetnek. Más egy luxus szállodában sem kap annyi figyelmet, mint én, ha a kórházi ágyat nyomom. Felolvasnak nekem, szóval tartanak, babusgatnak, mint egy kétévest.

 

- Csak vetítesz! – állítottam meggyőződéssel a hangomban.

 

- Tényleg azt hiszed? Majd meglátod! Ma úgyis beugrunk a dokihoz, különben anyám az agyamra megy. Meg fogsz lepődni. Mintha egy lakatlan szigeten én volnék az egyetlen férfi.

 

   Nem volt beképzelt a hangja, inkább rajongva hangsúlyozott, mint aki igazán hálás a figyelemért, amivel elárasztják.

 

 

 

 

 

 

 

 

- Azt hittem, hogy szinte semmit sem ehetsz. Ehhez képes egész szép adag sütit gyömöszöltél magadba.

 

 

- Igazából nem mondom, hogy jót tesz a süti, de végül is ártani nem árt, ha mellette eszem elég vitamint is. És ha őszinte akarok lenni – márpedig veled mindig az leszek -, süti függő vagyok. Pontosabban édességfüggő. Nincs az a mennyiség, amit ne tudnék egy ültőmben megenni. – Tovább mosolygott. Még a szemei is, mintha együtt mosolyogtak volna az ajkaival. Örültem, hogy jókedvű, bár a nap kétségtelenül rosszul indult.

 

 

- Látom, egymásra találtatok. Mind a ketten úgy vigyorogtok, mintha épp egy ütős viccet osztottatok volna meg egymással – guggolt le mellém Edward. Azonnal elkomolyodtam. Valószínűleg, most azt gondolja, hogy valami nincs rendben a fejemben, ha itt vihogok magamban, mint egy eszement. De amint találkozott a tekintetünk, már tudtam, hogy Edward Riley kizárólag pozitív gondolatokra képes, ha rólam van szó. – Valamit tudsz, amit én nem? Öt percre hagylak vele, és máris beléd szeret – viccelődött a kutyával, de a szeme sarkából engem nézett.

 

- Már akkor belezúgtam, amikor először megláttam – mosolyodtam el.

 

- Dante, szedd a sátorfádat, mától nincs helyed az otthonomban! – emelte fel a kezét Edward, és a kapu felé mutatott. A kutya zavarodottan pillantott rá, majd a kapu irányába, végül rám, majd megismételte még néhányszor ezt a sorozatot. Végül behúzta a fülét-farkát, és nyitott szájjal nyikorogni kezdett.

 

- Ne már, szegény tök megijedt – gyömöszöltem meg a fülét. Dante hálásan bújt hozzám, és egy gonosz pillantást lövellt Edward felé, mintha azt mondaná, hogy „ez van haver, mert ő engem szeret”. Edward felnevetett, aztán megsimizte az állat busa fejét.

 

- Mi van pajti, becsajoztál?

 

 

 

 

 

- Oh, Edward Riley, hát végre idetaláltál! Épp a minap hiányoltunk a lányokkal. Nagyon elhanyagolsz minket, szépfiú – simogatta meg Edward karját a nővér. Különös, nálunk a rendelőben a nővérek mindig savanyú képet vágnak, és még véletlen sem érintik meg az embert, ha nem muszáj. Bár gyanítottam, ezt a fajta üdvözlést a többi beteg is szokatlannak találja.

 

- Helló, Melanie – motyogta Riley zavartan.

 

- Tudod, hogy már egy hónapja el kellett volna jönnöd? – kérdezte a nő szemrehányóan, de azért még mindig mosolyogott.

 

 

- Nem volt időm benézni – állította Edward, de szerintem ő is érezte, mennyire átlátszó ez a duma.

 

- Jaj, ne már, kötetlen a munkaidőd – nevetett fel a nővér. – Gyere, Leilanee éppen ráér. Megcsináljuk a szokásos vizsgálatokat.

 

 

 

- Mire vársz még, Edward? – kérdezte türelmes hangon. Riley zavartan pillantott rám.

 

- Bejössz? – Megdöbbentett a kérdése. Ugyan, minek mennék? Csóválni kezdtem a fejemet, mire szinte esdeklő lett a tekintete. Talán fél egyedül maradni a dögös nővérkékkel? Bár, ahogy elnézem, nem is alaptalan a félelme – kuncogtam magamban, végül megadóan bólintottam.

 

 

- Jaj, szia, Szépszemű! Hát téged is látni errefelé? – sietett Edward elé a szőke nővér. Megölelte, de olyan bizalmasan, mintha egy buliba érkeztünk volna.

 

- Szia, Lanee, rég láttalak – sóhajtotta Edward, miközben próbált kicsit távolabb húzódni a lánytól.

 

- És ez kinek a hibája, Szépszemű?

 

- Az enyém – motyogta Riley szinte szégyenkezve. Most pont olyan képet vágott, mint Dante, amikor megfenyegette, hogy nem visszük magunkkal a partra.