A hűtőhöz léptem és kinyitottam az ajtaját. Jasmin lassan felemelte a fejét, és végigmért. Nem akartam a szemébe nézni. A gondolat, hogy együtt aludtunk kényelmetlen volt számomra, mégha este én voltam is az, aki megkérte, hogy maradjon. Most minden olyan más volt, mint akkor.

 

   El sem hittem, hogy éjjel énekeltem neki. Utólag visszagondolva rá, nyomasztónak éreztem.

 

   Elővettem egy dobozos tejet, a halkonzervet, amit Lestátnak vettem, és egy darab kutyafelvágottat, Dante legnagyobb örömére. Amint észrevette, hogy min mesterkedem, szinte őrjöngve kezdett táncolni körülöttem, lelassítva ezzel a mikróhoz jutást. Először az ő reggelijét melegítettem meg. Lestát bármilyen éhes volt is, türelmesebb természettel áldotta meg az ég, mint Dantét, aki képtelen volt akárcsak egy percig is várakozni.

 

- Mit kérsz reggelire? – kérdeztem Jasmintől, mialatt azon morfondíroztam, hogy egyáltalán mivel kínálhatnám meg.

 

   Ha egyedül voltam otthon, általában üresen állt a hűtő. Férfi létemre sosem ettem túl sokat, Any piszkált is miatta, hogy még nála is kevesebbet eszem, pedig míg én közel nyolcvan kilót nyomtam, ő alig volt ötven. Mégis majdnem kétszer annyit evett, mint én.

 

   Amikor csipogott a mikrohullámú sütő, kivettem Dante kajáját és letettem a pultra. Majd egy bögre tejet és a kis tálkába borított konzervet toltam a helyére. Odaadtam a kutyának a kaját. Nyüszítve somfordált a tálja körül, majd olyan lendülettel vetette rá magát, mintha egy hete éheznie kellett volna. Jellemző rá ez a magatartás. Mindig éhes, mintha a gyomra helyén egy végtelen, hatalmas fekete lyuk tátongana.

 

- Nem kérek semmit – sóhajtotta Jasmin álmosan.

 

   Nehéz volt elhinnem, hogy tényleg nem kíván semmit. Ki tudja mikor evett utoljára.

 

- Én aludtam, te reggelizz – vetettem fel elnyomva egy ásítást.

 

   Ha valamit nem mondhattam el magamról, az az volt, hogy kipihent lennék. Régen nem éreztem már ilyen szintű fáradtságot. Hosszú volt az éjszaka, rosszul aludtam és nyomasztott még az előző esti viselkedésem emléke is. Mégis igyekeztem természetes hangon beszélni és úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy milyen szánalmas volt, ahogy kifordultam magamból egy ostoba videó miatt.

 

   Jasmin megfontolta kérésemet, majd bólintott. Végignéztem a lehetséges kínálatot. Egy darab sajt, egy májkrém és néhány répa merítette ki a lehetőségeket. El kellett volna mennem bevásárolni, amíg otthon voltak este. De mivel számomra az étkezés inkább kényszer, semmit élvezet, meg is feledkeztem arról, hogy mások talán örömüket lelik benne. Sosem szerettem enni. Leginkább azért nem, mert általában nem kívántam semmit. Ezen a reggelen sem éreztem túl erős vágyat arra, hogy bármit is magamba erőltessek, de Jasmin miatt úgy tettem, mintha éhes lennék.

 

   Volt még egy kis darab kenyér. A szeletelő géppel levágtam néhány szeletet belőle, aztán egy kosárba rendezgetve az asztalra tettem. Kivettem a mikróból Lestát reggelijét, majd letettem elé. Komótosan járta körbe a tányért, megvizsgálta minden szögből. Bizalmatlanul szagolgatta a kaját, mint minden áldott nap, pedig sosem adtam neki olyat, amit ne szeretett volna.

 

   Elővettem egy doboz vajat, kést, kakaót és sót. Jasmin némán figyelte, amint megkentem a kenyereket.

 

- Bocs, nincs túl sok kaja itthon.

 

- Te mit eszel? – kérdezte végignézve a gyatra kínálatot.

 

- Csak turmixot iszom – sóhajtottam, mikor végre elkészültem a szegényes szendvicsekkel, amiket elé toltam.

 

- Azt hittem, hogy eszel velem. Nem szeretek egyedül reggelizni.

 

   Zavartan fordultam el. Kivettem az előre összekészített gyümölcsöket és zöldségeket, amiket már este felszeleteltem, ahogy máskor is. Beborítottam a turmixgépbe a doboz tartalmát, aztán a mosogatóba tettem.

 

- Nem ehetek mást reggelire – vontam vállat. Szinte biztosra vettem, hogy ezzel még nem fejeztük be a témát, pedig én szívesen tettem volna egy jó nagy pontot a végére.

 

- Ha te nem eszel, én sem kérek – makacsolta meg magát.

 

   Elindítottam a masinát, aztán leültem Jasminnel szembe.

 

- Félre értesz. Azért nem eszem, mert nem is ehetek. Ha tehetném, akkor megreggeliznék veled…

 

- Mi az, hogy nem ehetsz? Miért ne ehetnél? Talán félsz, hogy elhízol, mert ahogy elnézlek, ez nem fenyeget a következő hatvan évben – vágott a szavamba.

 

   Hát igen, inkább vékony voltam, mint telt, persze leginkább azért, ahogy táplálkoztam és amiatt, mert tényleg nem ettem túl sokat.

 

- Nem erről van szó – biztosítottam kelletlenül. Ha valamiről nem akartam beszélni, hát ez a téma első helyen állt a listán. De hazudni és terelni sem akartam, így végül nem szívesen, de felsóhajtottam. – Orvosi utasításra kell turmixoznom reggelente. És hidd el, a legkevésbé sincs kedvem hozzá. Gyerekkorom óta ugyanezt a szart kell reggeliznem, és már a gondolattól is a hideg futkos a hátamon, hogy megint muszáj leerőltetnem a torkomon. De nem tehetek mást.

 

- Ezt nem értem – vallotta be. Nem lepett meg.

 

- Hát… - Azon töprengtem, miként is magyarázhatnám el azt, amit igazából én sem értettem. – Van egy születési rendellenességem. Valójában az orvosok sem tudnak mit kezdeni vele. A szervezetem másként választja ki a vitaminokat, mint kellene. Csak a bevitt mennyiség minimális részét képes felhasználni. Ezért jóformán vitaminokon élek. Amúgy sem túl jó az anyagcserém, ezért keveset eszem, sosem vagyok igazán éhes és nem is esik jól semmi.

 

- Úgy érted, hogy soha? – csodálkozott.

 

- Hát nem jellemző rám, hogy jó ízűen ennék. Valami génekkel összefüggésben álló dolog. A szüleim külön-külön egészségesek, de keveredve a génállományukban fellépett egy hiba. Elég sok doki látott már, de nem tudnak mit kezdeni vele. Jobb híján megállás nélkül vitaminkúrán vagyok, amióta csak élek. Meghatározott mennyiséget kell naponta elfogyasztanom és még így is sokszor vagyok beteg. Az immunrendszerem könnyen sebezhető és nehezen gyógyulok fel.

 

- És semmit sem tudnak tenni ez ellen?

 

   Lehajtottam a fejemet. Enélkül is éppen elég szánalmas lehettem már a szemében. Any előtt sosem szégyenkeztem emiatt, őt nem zavarta, de Jasmin előtt rosszul éreztem magamat. Amit eddig látott belőlem, az nyilván pont elég volt ahhoz, hogy elkönyveljen egy lúzernek. Valahol az is voltam.

 

- Nehéz olyasmit kezelni, amit ők sem értenek. De már megszoktam.

 

   Reméltem, hogy belenyugszik a válaszomba és témát vált, de esze ágában sem volt annyiban hagyni.

 

- Mit értettél az alatt, hogy nehezen gyógyulsz fel?

 

   Kelletlenül álltam fel, hogy kivegyem a turmixból a zöldes löttyé aprított rémséget. Kiborítottam egy pohárba, aztán visszaültem a helyemre. Jasmin telepakolta sajttal a kenyeret és beleharapott, miközben kérdően meredt rám, várva a válaszomat.

 

- Nem számít. Mik a terveid mára? – próbáltam más mederbe terelni a beszélgetést.

 

- Semmi tervem nincs. Talán tovább vagy beteg, mint mások? – erőltette korábbi kérdését és éreztem, hogy nem nyugszik, amíg nem elégítem ki kíváncsiságát.

 

- Nem beszélhetnénk másról?

 

- Mégis mennyi idő alatt gyógyulsz fel?

 

   Lehunytam a szememet, egy pillanatig haboztam, aztán elvettem az asztalról a poharat és undorodva kortyoltam a gusztustalan zöld italba.

 

- Egy sima megfázással is képes vagyok heteken keresztül vergődni. Általában mindig kórházban kezelnek, mert a lázam minden esetben túl magas. Könnyen kiszáradok és ha nem bírok nyugton maradni, rendszerint a padlón végzem eszméletlenül.

 

   Érezte hangomon az idegességet. Megalázó volt ilyen nyíltan beszélni gyengeségeimről, mégha nem is tehettem róluk.

 

- Jézusom. Hogy tudsz ezzel együtt élni?

 

   Mintha választhattam volna más utat is. Ismét rávettem magam, hogy egy újabb kortyot igyak, aztán fanyalogva nyeltem egyet, miközben a megszokott hányinger elindult a gyomrom felől.

 

- Születésem óta megvannak ezek a dolgok. Nekem ez a természetes. Nem tudom, másnak milyen egy betegség. Megszoktam már, nem nagy ügy…

 

- Nem nagy ügy? – kérdezte hitetlenkedve, miközben zöldes szemei elkerekedtek a meglepetéstől. – De hiszen ez borzasztó lehet.

 

- Figyelj ide, Jasmin! – kezdtem zavarodottan. – Tudom, hogy tegnap úgy látszott, hogy romokban hever az életem, de ez nem igaz. Vannak rossz napjaim, mint mindenkinek. A tegnapi ilyen volt. De nem kell engem sajnálnod. Szerencsés vagyok. Gyönyörű házban élek, van egy szuper okos kutyám, egy rémesen lusta, de imádnivaló macskám, az anyám felnéz rám és megőrül értem és itt van nekem Nicolas és az apád is, akik olyan közel állnak a szívemhez, mintha kicsit a részemmé váltak volna az évek során. Emellett jól keresek, boldoggá tesz a munkám, a zenekar kielégíti alkotási és szabadság utáni vágyamat és a blog kitölti a bennem feszengő űrt. Szóval mindent összevetve nincs okom panaszra. Az életem nem tökéletes, de nekem tökéletesen megfelel és…

 

- És mindannak ellenére, amit itt felsorakoztattál, egyedül vagy, undorodsz az emberektől, ki nem állhatod az idegeneket és nem randizol…

 

   Nyeltem egy nagyot. Túlságosan kiismert egyetlen nap alatt. Bármit is állítottam, én magam is tudtam, hogy nem vagyok boldog. Lehetne rosszabb életem is, de túlzás lett volna az állítani, hogy elégedett lennék. Mégis szerettem volna elhitetni vele, hogy igen is rendben vagyok.

 

- Senki sem tökéletes…

 

   Félre tolta a szendvicset és felállt. Feszengve figyeltem. Elindult felém. A torkom elszorult, alig kaptam levegőt, a szívem őrült zakatolásba kezdett. Megállt előttem, leguggolt és megfogta a kezemet, ami máris remegni kezdett. Nem néztem rá.

 

- Tudom, hogy úgy érzed, előttem erősnek kell mutatnod magad. És azt is tudom, hogy tényleg erős vagy. Abból, ami kiderült rólad eddig, látom, hogy mennyi mindenen mentél keresztül és mégis képes vagy még mindig mosolyogni, mégha csak egyetlen percig is. De nem teljes az életed és az sem kizárt, hogy ennek én vagyok az oka.

 

- Ez nem igaz! – nyögtem kétségbeesetten. Pedig tökéletesen látta a helyzetet. Még akkor is folyton rá gondoltam, amikor Anyvel randevúztam. Mindig arról álmodtam, milyen lesz újra látni. Tíz éven át nyomasztott a gondolat, hogy nem találkozhatok vele. Nicolas minden évben megmutatta a nyaraláson készült fotókat, így tudtam, hogy Jasmin mennyire megváltozott, de még mindig láttam benne azt a lányt, aki nélkül semmit sem ért az életem. És most, hogy egy karnyújtásnyira volt tőlem, egyszerűen egy vesztest látott bennem. Ennél fájdalmasabb dolgot nem tudtam elképzelni.

 

- Miért akarsz másnak tűnni előttem, mint amilyen vagy?

 

   Nem feleltem. Hogyan is akarhattam volna, hogy olyannak lásson, amilyennek tartottam magamat.

 

- Nem akarok másnak tűnni – állítottam, de még én is éreztem, mennyire hamisnak hangzik minden szavam.

 

- Megállás nélkül arról győzködsz, hogy jól vagy. Pedig a vak is látja, hogy mennyire szenvedsz.