- Hát, ez esetben elég korlátozottak a lehetőségeink. Nem sok mindent lehet itt csinálni. Esetleg nézhetünk tévét, vagy…

 

    Felkelt, felkapcsolta a villanyt, és a csillár narancsszínű fénnyel borította be a szobát. Mind a ketten hunyorogtunk az éles fénytől, de viszonylag hamar hozzászokott a szemünk. A szoba egy szempillantás alatt kirajzolódott előttem. Ámulva járattam körbe a tekintetemet. A széles franciaágy mögött hatalmas ablakot pillantottam meg, melyet fehér, lehúzott rolók takartak el, elzárva még a Hold halovány fénye elől is a tágas szobát. Az ágy két oldalán fehér éjjeliszekrények. Mindkét oldalon világos burájú lámpa. A jobbszélső szekrényen egy könyv hevert, amiből kilógott a könyvjelző. A bal oldalin egy üveg ásványvíz, ami már félig üres volt. Az ágy végében egy asztalféleség, bár lábak nélkül, fekete felülettel, de fehér, tömör talapzattal. Az asztalféleségen egy széles, fekete kaspó, benne egy jókora kaktusz terpeszkedett. A kövezet fekete volt, fehér pöttyökkel, ám különlegessége nem ebben rejlett, hanem abban, hogy visszatürközött mindent. Még sosem láttam ilyen járólapot. Tisztán felismertem benne saját, nem túl kipihent ábrázatomat. Az ablak mögötti fal szürkés volt, valami terméskőféleséggel kirakva, de úgy fél méterre a szoba sarkától fehérre váltott, de csak a sarokban lévő beugró részig, ami újra szürkésbe ment át. A beugró rész után, a szoba jobb oldala végig fehér volt, majd az ajtó mentén ismét szürke, mígnem az utolsó fal is fehérbe öltözött. Tetszett, hogy a szemközti falak ennyire elütnek egymástól. Jól nézett ki.

 

    Egy zebraszőr szőnyegen ültem, bár éreztem, hogy anyaga inkább puha, selymes, tehát nyilván nem volt igazi. Baloldalon állt az íróasztal, fekete lábakon, üveg felülettel. Számítógép, nyomtató és egy hatalmas hangfal foglalt rajta helyet. Fölötte néhány polc húzódott, végig, az asztal hosszával egyvonalban. Főleg füzetek, könyvek, CD lemezek és néhány kép volt rajtuk. A polcok közepén egy-egy kaspó, bennük kövér kaktusszal. Úgy tűnt, Edward kedveli a tüskés növényt, mert másmilyen „zöldséget” nem is láttam. A fekete forgószék ránézésre is kényelmesnek tűnt, bár inkább fotel volt, semmint szék, igaz karfa nélkül.

 

    A legjobban azonban az íróasztallal szemközti falnál álló hófehér zongora tetszett. Mindig is imádtam a zongorákat. Persze játszani nem tudtam rajta, de lenyűgözött csodás hangja és monumentális szépsége.

 

    Edward közben visszaült az ágyra és tovább szívta a cigarettát, miközben szórakozottan meredt sötét zoknijára. A cipője az ágy mellett hevert, de különben azt a ruhát viselte, amit korábban. Az inge alaposan összegyűrődött, de nadrágján egyetlen barázda sem látszott.

 

- Nem tudom, mit csinálhatnánk – sóhajtotta, miközben a zongora melletti klasszikus gitárra szegeztem a tekintetemet, ami a falnak volt támasztva.

 

- Hmm, talán játszhatnál nekem valamit – vetettem fel, megfeledkezve róla, hogy odalent alszik a bátyám.

 

    Edward feltűnően zavarba jött felvetésemtől. Egészen elpirult, és kisfiús félénkséggel nyelt egy akkorát, hogy tisztán hallottam.

 

- Nem is tudom – nyögte feszülten. Látszott rajta, mennyire kínos számára kérésem.

 

- Nem gond. Akkor tévézzünk – sóhajtottam kissé csalódottan.

 

    A tévé az ajtó mellett volt a falra erősítve. A hozzá tartozó állvány, a DVD lemezekkel, videóval és DVD lejátszóval a televízió alatt kapott helyet. A másik oldalon egy ugyanolyan fehér állvány állt, rajta hifitorony és jó néhány CD lemez.

 

- Dante, becsuknád az ajtót? – kérdezte a kutyától. Éppen fel akartam hívni rá a figyelmét, hogy egy kutya nem ember, és nem tudhat mindent, de a német juhász megkerült, és orrával addig tuszkolta az ajtót, míg az be nem csukódott.

 

- Honnan tud ilyeneket? – kérdeztem lenyűgözve.

 

- Mindig éjjel játszom, akkor tudok csak írni, ezért megtanítottam rá, hogy hogyan kell becsukni az ajtót. Sok mást is tud. Mivel sok a szabadidőm, elég sok gondot fordítottam a tanítgatására. Amúgy is az a fajta, aki igényli, hogy legyen tennivalója. Dante pedig különösen szeret új dolgokat tanulni. Mindig nagyon figyel, ha tudja, hogy éppen elvárok tőle valamit – magyarázta Edward, miközben nagyot ásított. Kezét önkéntelenül a szája elé emelte, alig értettem szavait.

 

- Szerencsés kutya, hogy ilyen gazdája van – mondtam őszinte csodálattal a hangomban.

 

- Inkább én vagyok szerencsés, hogy ennyire okos kutyám van, pedig nem törzskönyves. Igaz te nagy mafla, azt sem tudod, mi fán terem a pedigree…

 

    Dante lelkesen csóválta a farkát, miközben oldalra biccentette a fejét, és vakkantott egyet, mintha helyeselné a hallottakat.

 

    Edward elnyomta a cigarettát, aztán felkelt és odament a zongorához. Elhelyezkedett a fekete, támla nélküli széken, és egy pillanatig eltűnődve meredt a falon lógó fényképre, amin egy magas, festett szőke hajú nővel állt. Nyilván az édesanyja – gondoltam magamban.

 

    Feltápászkodtam, az íróasztalnál álló széket behúztam a zongora mellé, de úgy, hogy szemben ülhessek vele, aztán letelepedtem. Egy pillanat múlva lehunyta a szemét. Hosszú, vékony ujjai megindultak a széles billentyűkön, gyönyörű, kellemes dallamot csalogatva elő a hangszerből. Nem is nézett oda. Végig csukva volt a szeme.

 

    Olyan dallam csendült fel, amit sosem hallottam még, ennek ellenére azonnal magával ragadott. Elárasztotta kimerült elmémet, és szinte minden mást kitörölt belőle.

 

    Miközben Riley arcát figyeltem, hagytam, hogy a zene egészen a hatása alá vonjon. Ellazult a testem, szinte hipnotizált a zongora andalító hangja. Sosem hallottam ennél szebb szólamot. Hosszú percek teltek el, mire Edward kinyitotta a szemét. Ujjai megállapodtak néhány billentyűn és rám pillantott.

 

- Ez valami fantasztikus volt. Kinek a szerzeménye? – kérdeztem még mindig aléltan. Az arca vörös színt öltött.

 

- Kérsz valamit inni? – kérdezte elcsukló hangon.

 

    Először furcsán néztem rá, nem értve, miért tért ki a válasz elől, aztán lassan leesett a tantusz. Ajkaim szétnyíltak, hogy utat engedjenek a döbbent sóhajnak, ami úgy csusszant ki közöttük, mint egy súlytalan hópihe.

 

- Ezt te írtad? – kérdeztem levegő után kapkodva.

 

- Még van mit csiszolni rajta – mentegetőzött, mintha csak bíráltam volna szerzeményét.

 

- Csiszolni? Csak nem akarod még átírni? – hitetlenkedtem.

 

- Elég kezdetleges – motyogta maga elé, miközben olyan arcot vágott, mintha már bánná, hogy eljátszotta nekem.

 

- Eszedbe ne jusson hozzányúlni! Ez úgy tökéletes, ahogy van! – förmedtem rá. Bátortalanul emelte rám világoskék szemeit.

 

- Nicolas jobbakat ír – mondta őszinte rajongással a hangjában. Valóban sokat jelentett neki Nick, ha ennyire alábecsülte magát miatta.

 

- Neked elmentek otthonról – csúszott ki a számon, és különös módon nem is éreztem magam annyira rosszul emiatt, pedig illetlenség volt tőlem ilyet mondani, hiszen alig ismertem őt.

 

    Edward szája szegletében megremegett egy halovány mosoly.

 

- Mi az? – kérdeztem meglepetten.

 

- Régen mindig ezt mondtad nekem. Úgy hat éves voltál, amikor Nicktől eltanultad, és utána naponta tízszer vágtad a fejemhez – mondta megborzongva, ahogy az emlék hatása alá került.

 

- Elég neveletlen lehettem, ha ilyet mondtam egy korodbeli fiúnak – csóváltam a fejemet. Riley felnevetett. Igen, tényleg nevetett, mégpedig jóízűen. Alig akartam elhinni.

 

- Ezt most úgy mondtad, mintha aggastyán lennék hozzád képest – árulta el újdonsült jókedve okát.

 

- Jaj, ne haragudj, nem akartalak megbántani – fogadkoztam.

 

- Úgy nézek ki, mint akit megbántottál? – kérdezte még mindig mosolyogva.

 

    Nehéz volt eligazodni rajta. E percben nyoma sem volt arcán korábbi feszültségének. Egy ideig figyelte az arcomat, aztán mosolyogni kezdett. Újra…

 

- Sosem zavartattad magadat a korom miatt. Keményen odaszóltál, ha valami nem tetszett. Sőt, néha még bele is bokszoltál a vállamba.

 

- Hogy én? – húztam a számat gyanakodva.

 

- Naná. Ha visszagondolok, igazából elég hisztis kis perszóna voltál – közölte önelégült hangon.

 

    Felháborodva néztem szemeibe, melyek játékosan csillantak fel. Egy darabig farkasszemet néztünk, és Edward merészen állta a tekintetemet, aztán kitört belőlem a nevetés, ami rá is átragadt. Jó egy percig egyikünk sem hagyta abba. Azt hiszem, ez a perc volt az, ami mindent megváltoztatott. Ebben a végtelennek tűnő percben olyan közel éreztem magamhoz, mint még soha senkit. Annyira természetes volt a jelenléte, a hangja, az ártatlan, melegséget árasztó tekintete, hogy mélyen megérintette a szívemet. Talán az eszem nem emlékezett rá, de a szívem igen. Már nem volt idegen többé. Mintha soha nem is lett volna az.

 

    Amíg nevettünk, Dante értetlenül meredt ránk. Pofájáról lerítt, hogy mennyire idiótának tart minket. Nem igen tudta mire vélni ingadozó hangulatváltozásunkat, de azért járt a farka, bár inkább elnézően, mint lelkesen. Valószínűleg komplett hülyének nézett minket, de azért odament a gazdájához, talán hogy meggyőződjön róla, hogy nem-e zakkant meg szegény. Türelmesen vakkantott fel, és érdeklődve figyelte Edward reakcióját.

 

- Mi van, szőrmók? – pillantott le rá Riley, bár hangja még magában hordozta korábbi nevetése nyomait.

 

- Énekelnél nekem? – kérdeztem némi hatásszünet után. Edward megint elvörösödött, egészen piros lett még a füle is. Ez a szín különösen jól állt kellemes vonásaihoz.

 

- Nem nagyon szeretek egyedül énekelni. Úgy értem… Vagyis a színpadon igen, de itthon…

 

- Kérlek Edward, annyira szeretném – nyújtottam el a hangomat kislányosan, remélve, hogy nem tud nekem ellenállni. Félénken sütötte le a tekintetét.

 

- Biztos nem vagy szomjas? – kérdezte reménykedve.

 

- A hangodra szomjazom – húztam hozzá közelebb a székemet, hogy megérinthessem izmos karját. Összerándult, de hagyta, hogy végigjárassam ujjaimat kemény bicepszén, hogy végül a vállán pihenhessen meg a kezem. Semmi különös nem volt ebben az érintésben. Természetesnek éreztem, még ha zavarba is hoztam vele.

 

- Ez csalás.

 

- Micsoda? – rebegtettem a szempilláimat ártatlanul.

 

- Felhasználnod az érzéseimet, hogy megzsarolj – nyögte keserűen.

 

- Hogy én? Sosem tennék olyat – vigyorogtam, majd egészen odasimultam az oldalához, és elővettem azt a tekintetemet, amivel anyát mindig le tudtam venni a lábáról. Csak egy másodpercre pillantott rám, aztán elkapta a tekintetét, lehunyta a szemét és nagyot nyelt.

 

- Ti nők mindig ezt csináljátok. Játszotok velünk - panaszolta.

 

- Ti férfiak pedig mindig bedőltök a női csáberőnek – emlékeztettem.

 

    Megadóan bólintott. Felragyogott az arcom és diadalittasan vigyorodtam el újra.

 

- Ideadnád a gitáromat? – kérte kényszeredetten. Tudtam, hogy semmi kedve az egészhez, de alig emlékeztem a hangjára az albumokról és hallani akartam. Átnyújtottam neki a gitárt.

 

- Nem fog Nick felébredni? – kérdeztem, tudva, hogy ezzel menekülési utat hagyok neki.

 

- Hangszigetelt az ajtó – sóhajtotta olyan hangon, mintha átkozná magát emiatt.

 

    Örültem, hogy nem futamodott meg. A gitárral a kezében átköltözött az ágyra, és néhányszor megpendítette a húrokat. Visszafojtotta a lélegzetét, lehunyta a szemét, és nyilván azon töprengett, hogy mit játsszon nekem. Végül kinyíltak világos szemei, és egyenesen rám szegezte őket, magára vonva a tekintetemet, melyet képtelen voltam elszakítani sápadt arcától.

 

    Játszani kezdett. Ujjai könnyedén siklottak a feszes húrokon. Lehunyta a szemét, és alig észrevehetően ringatni kezdte testét a ritmusra. Lassú, kellemes szólam töltötte be a tágas teret, a falak elnyelték a lágy dallamot. Figyeltem az arcát, és levegőt sem vettem, amíg fel nem sóhajtott, hogy feltöltse a tüdejét, mielőtt énekelni kezd.