Edward Riley 8. rész

2009.07.01. 01:53

Edward

Nem akartam sírni, nem mintha az érdekelt volna, hogy mennyire megalázó, vagy férfiatlan. Ez nem izgatott. De előtte erősnek szerettem volna mutatkozni. Tíz évet kellett arra várnom, hogy újra a közelében lehessek, hogy láthassam az arcát, hogy hallhassam a hangját, hogy érezhessem az illatát, és erre mindent elszúrt az a rohadt videó és a fénykép, amit nem is értem miért pont most kellett Nicknek elővarázsolnia.

Szánalmasnak éreztem magam, mind a múlt eseményei miatt, mind azért, ahogy viselkedtem. Csakhogy Any óta senki nem érintett meg annyira, mint ő. Nem a szépsége. Nem is volt olyan szép. Hanem az emléke. A sok kép, melyek hívatlanul lopóztak lehunyt szemeim elé és a hang, ami ott motoszkált a fejemben. A nevetése. Istenem, milyen édesen csilingelt.

Emlékeztettem rá magam, hogy ő már nem ugyanaz a lány. Felnőtt nő lett belőle, és nyilván már semmit sem jelentek neki. Egykor úgy nézett rám, ahogy a bátyjára, sőt, talán még több rajongással leste mozdulataimat, de most… Miért nem emlékszik semmire? Hogy felejthetett el ennyire könnyen?

A füst megnyugtatóan járta át tüdőmet. Nem dohányoztam rendszeresen, csak néha, anya nem is tudott róla. Dante házának egy elrejtett rekeszében tartottam a cigarettát, amit még akkor terveztem bele, mielőtt megépítettem. Éppen befért a doboz, és csak én tudtam, hogy ott van.

Talán még sosem örültem annyira a nikotinnak, mint ebben a percben. Jólesően szívtam magamba a lassú mérget, és cseppet sem érdekelt, hogy ezáltal szembefordulok egészségmániámmal. Semmi sem számított most, hogy itt volt az otthonomban, olyan nagyon közel hozzám, és én annyira tehetetlennek éreztem magamat. Pedig Isten a tanúm rá, hogy ezerszer is elképzeltem ezt az estét. Sokat ábrándoztam róla, és most mindent tönkretettem. Alig néhány perc alatt romboltam le saját álmaimat.

Dante, hűséges barátom a lábaim közé nyomakodott, hogy felhívja magára a figyelmemet. Nem akart mást, mint meggyőzni róla, hogy ő mindig mellettem áll, még a nehéz percekben is, és biztosítani afelől, hogy ha én szomorú vagyok, akkor bizony ő sem találja a helyét.

Nem tudtam nem megvakargatni a füle tövét. Leguggoltam hozzá, eltartva a cigarettámat, nehogy megsebezzem, és magamhoz öleltem, olyan szeretettel, ahogy csak lehetett. Meg szerettem volna nyugtatni, megértetni vele, hogy nem rá haragszom, hanem a világra, a sorsra, hogy mindig olyan kegyetlenül bánik velem. De rá nem tudtam igazán haragudni, néha feldühített ugyan, de három éves ismeretségünk óta még egyszer sem emeltem rá kezet.

Dante a térdemre tette a mancsát és értelmes, együtt érző pillantással meredt rám. Előrébb hajoltam, hogy orrát az enyémhez nyomhassa, ez mindig jó hatással volt a lelkére, ebből tudta, hogy még mindig tisztelem és szeretem. Felnyüszített, amolyan "én is szeretlek gazdi" módjára, aztán a háta mögé pillantott. Felkaptam a fejem, hogy megnézzem mi vonta el a figyelmét az intim pillanatunkról, és megláttam Nicolast, aki az ajtóban állva fürkészett minket.

- Jobban vagy? – kérdezte. Őszintén szólva, ezt a kérdést többször tette fel nekem életemben, mint ahány hajszálam van. Nick mindig aggódott értem, főleg azóta, hogy Anyt elveszítettem.

- Tudja – sóhajtottam csalódottan, és még egyszer megsimogattam Dante hatalmas kobakját, mielőtt felegyenesedtem.

- És ez zavar téged, mert…

Nem folytatta, mert fogalma sem volt arról, hogy miért zavar ez engem. Persze bármennyire közel is álltunk egymáshoz, nem látott a fejembe, és amúgy sem vagyok az a típus, akit ki lehetne ismerni. Néha én is meglepődök önnön reakcióimon és gondolataimon.

- Hát tényleg nem érted? – kérdeztem hátamat a korlátnak vetve, miközben próbáltam egyenletesen lélegezni, nehogy megint elhatalmasodjon rajtam a késztetés, hogy sírni kezdjek. Nem szoktam sírni, legalábbis sosem volt rám jellemző, hogy zokognék, még gyerekkoromban sem. Eleget kaptam apámtól ahhoz, hogy megtanuljak csendesen tűrni, de a lelki megpróbáltatások időnként kifogtak az amúgy kemény személyiségemen.

- Nem akarod elmagyarázni, hogy megértsem? – kérdezte válasz helyett.

- Ő már nem ugyan az a lágy, Nick. Akkor talán nem borított volna ki, hogy rájön, hogyan nézek rá, de most… Ennyi év és ilyen sok egymástól távol töltött idő után…

Egy pillanatig hallgattam. Nehezen jöttek a szavak, pedig általában könnyedén kifejeztem magamat. Ritkán gondolkoztam, mielőtt megszólaltam, mégsem bántam meg általában, amit mondtam. De most nem tudtam pontosan, hogyan is magyarázhatnám el neki azt, ami számomra nyilvánvaló volt.

- Megváltozott. Csak egy fiút lát bennem, egy idegent, aki semmit sem jelent számára. És akkor szembesül azzal a videóval, azzal, hogy nekem mit jelentett ő, hogy milyen fontos volt, hogy mennyire lenyűgözött. Hogyan nézzek ezek után a szemébe, hogy ne az jusson rólam eszébe, hogy én…

- Túlreagálod, Edward – csóválta a fejét Nick. - Elmondtam neki, hogy mennyire fontos volt neked és azt is, hogy ő mennyire szeretett téged. Tudta a videó nélkül is. Jó, talán meglepte az a jelenet, de nem hiszem, hogy ez bármin is változtatna. Végül is utánad jött, nem igaz?

Talán igaza volt, túl nagy feneket kerítettem az egésznek, de nem tehetek róla, ha egyszerűen nyomorultul éreztem magamat. Ennek ellenére sem haragudtam Nickre, még akkor sem, ha ő hozott ilyen helyzetbe. Annyi mindent tett már értem ő és a családja, hogy egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy haragudjak rá bármiért is. Ha szó nélkül orrba vágna, akkor sem bírnám gyűlölni azért, amit tett. Legalábbis így gondoltam. Ennyire sokat jelentett nekem.

Megállt mellettem, és a lámpa körül nyüzsgő rovarokat bámulta. Arra várt, hogy mondjak valamit, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Éreztem, hogy meg akar nyugtatni, de a lelkemben támadt kétségek nem akartak oszladozni.

- Milyen más lett azóta minden – mondta végül ő, mert rájött, hogy hiába vár rám. Túl jól ismert.

Ránéztem és láttam az arcán, hogy félt, hogy most is azon tűnődik, vajon mire készülök, hogy mi jár a fejemben, miként tervezem levezetni a feszültséget, ami az arcomra volt írva, mégha próbáltam is leplezni. Semmit sem terveztem. Csak a cigaretta érdekelt és a kín, amit a szívemben éreztem. Miért vagyok ennyire érzelgős? A fenébe is, hiszen huszonhat éves vagyok, nem kéne már ennyire kiakadnom mindenen.

Apám tett ilyenné, miatta nem éreztem magam normálisnak. Ő váltotta ki belőlem az örökös szorongást, amit mindig éreztem, ha Nick nem volt velem. Igazából nekem ő jelentette a biztonságot, mégha ez furán is hangzik. Nick a legjobb dolog volt az életemben, és habár a sors általában nem volt túl kegyes hozzám, az ő barátsága valamelyest kárpótolt a csalódások miatt, és erőt adott ahhoz, hogy minden reggel felkeljek, és elkezdjem a napot.

- Emlékszel arra a napra, amikor elment? – kérdeztem hosszú hallgatást követően. Nick szomorúan bólintott. – Átjöttél és olyan képpel rogytál le a kanapéra, hogy egy percig a szívem sem dobbant. Láttam rajtad, szinte tudtam, hogy olyasmit mondasz majd, ami mindent megváltoztat.

- Tudod, miért ide jöttem? Miért nálad kerestem vigaszt? – kérdezte keserűen. Csóválni kezdtem a fejemet. Valójában ezen sosem gondolkoztam még. - Mert csak te érthetted meg, hogy mit érzek – sóhajtotta elkeseredett hangon.

Egymásra néztünk és szavak nélkül is megértettük mindazt, amit ez a mondat jelentett.

A nappaliban semmi sem változott azóta, hogy kiléptem, nem mintha másra számítottam volna. Jasmin a tévét nézte, egy ismeretterjesztőt adtak, ami rókákról szólt. Ahogy ült a fotelban, kibújva a cipőjéből, lábait felhúzva maga elé, éppen olyan törékenynek tűnt, mint azelőtt, pedig nem volt az a karcsú, porcelánbaba típus.

Régen sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy bárcsak volna egy kishúgom, sőt, bárcsak ő volna a kishúgom! Nehéz volt egyedül elviselnem apám heves természetét és hiányzott az, amit Jasmintől kaptam meg, mielőtt az anyja elvitte. Ő volt a fény az életemben és miután elment, hosszú időre kényszerültem a sötétségbe, egészen addig, amíg Any be nem toppant az életembe, mint valami isteni csoda. De sokáig őt sem tudhattam magam mellett.

Jasmin hiányát azonban Any sem tölthette ki, hiszen Annabell számomra a szerelmet jelentette, Jasmin azonban a családot és a legjobb barátot. Talán kívülről furcsának tűnhet, hogy egy tizenhárom éves fiú efféle rajongással tekint egy nyolc éves kislányra, de nekem ebben semmi különös nem volt. Együtt nőttünk fel, mégha nem is emlékezett rám. Sok időt töltött velem, sokszor vigyáztam rá Nickkel, amikor a szülei nem voltak otthon. Az életem része volt és közel állt a szívemhez.

Tíz év kihagyás után is ugyanazt éreztem iránta, amit azelőtt. Tudtam, hogy már nyoma sincs a kislánynak, aki olyan fontos volt nekem, de nem számított, mert én láttam benne ugyanazt a jóságot és ártatlanságot, amit senki másban életem során. Még Nickyben sem.

Megálltam az ajtóban, mert nehezemre esett belépni és a szemébe nézni. Nem vett észre, de nem a film kötötte le a figyelmét, hanem saját gondolatai. Gondterheltnek tűnt. Nick krákogott egyet, mire Jasmin felénk fordította a fejét, és zavartan pillantott ránk. Lesütöttem a tekintetemet, mert képtelen voltam a szemébe nézni.

Egy darabig senki sem szólalt meg, aztán Nickhez fordultam, és idegesen pillantottam rá.

- Csinálnál egy kávét? – kérdeztem. Nick azonnal tudta, hogy kettesben akarok maradni a húgával, ezért készségesen bólintott, bár amúgy is szó nélkül megtette volna, amit kértem tőle, annak ellenére, hogy általában ő dominált a kapcsolatunkban.

Miután kiment, nagy levegőt vettem, és elindultam a fotelok felé. Lestát a kanapé alatt feküdt, láttam kilógó, hamuszürke mancsát. Dante a nyomomban volt, mintha az árnyékom lenne. Nem ültem le, ehelyett leguggoltam Jasmin előtt. Feszülten pillantott fel. Azonnal elvesztem magával ragadó tekintetében, de gyorsan észbe kaptam és lehajtottam a fejemet. Amikor újra felnéztem, már kicsit összeszedtem magam. Óvatosan megfogtam mindkét kezét, miközben azon imádkoztam, hogy ne törjön rám újra a sírhatnék.

- Sajnálom, ami az előbb… - Rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, hogy nem fogom tudni folytatni. Beharaptam alsó ajkamat, és újra gondoltam a mondatot. Jasmin türelmesen várt, nem sürgetett. – Kicsit túlreagáltam az előbb – mondtam bizonytalanabbul, mint szerettem volna. Félre biccentette a fejét, és olyan tekintettel nézett rám, hogy a szívem vad kalapálásba kezdett.

- Jobban vagy? – kérdezte aggódó tekintettel. Utáltam ezt a kérdést, de azért bólintottam.

- Elég szánalmasnak tarthatsz most – nyögtem szégyenkezve. Bátortalanul mosolyodott el.

- Nem tartalak annak – mondta őszintének tűnő hangon, és olyan szemekkel méregetett, hogy alig kaptam levegőt.

- Nem vagyok ennyire idegroncs, én csak…

Nem hagyta, hogy befejezzem. Kihúzta kezét a tenyeremből, és gyengéden végigsimított rövid ujjaival az arcomon. Megborzongtam az érintésétől, mert annyira váratlanul ért. Elakadt a lélegzetem és hirtelen képtelen voltam megszólalni.

- Nagyon bánt, hogy nem emlékszem rád – mondta lágy, kedves hangon. Szinte hipnotizált kissé mély, rekedtes hangja. – Bárcsak emlékeznék, legalább valamire – mondta bűnbánóan. Felnéztem, bár szinte égetett a tekintete, mégsem fordultam el.

- Talán jobb ez így – nyöszörögtem, bár ezt hazugságnak éreztem. Bármit megadtam volna azért, hogy emlékezzen rám.

A keze már a térdén pihent, és én késztetést éreztem rá, hogy újra megfogjam, de ellenálltam a kísértésnek. Hiába voltam idősebb nála, mégis nevetségesen gyerekesnek éreztem magamat előtte.

- Nem úgy néztem rád, mint a húgomra – sóhajtottam remegő hangon. Nem igen tudtam uralkodni hangszálaimon. Nem bírtam tovább állni tekintetét, ezért elfordultam. Várakozóan fürkészte arcomat, bár gyanítom, leginkább fájdalmat tudott csak leolvasni róla, és persze a mérhetetlen szégyent, ami átjárta reszkető testemet.

Tudtam, hogy Nicolas nem fog visszajönni, amíg ki nem megyek érte, ezért volt időm összeszedni a gondolataimat. Nehéz volt Jasminnel erről beszélnem, mert most csak egy fiú voltam számára, aki semmit sem jelentett neki. Azelőtt bármit el mertem neki mondani, de most már nem az a lány volt, aki után tíz évig sóvárogtam.

- Szerettelek, de nem úgy…

Felsóhajtott, és ezúttal ő fogta meg a kezemet. Zavartan néztem fel. Tekintetéből együtt érzés áradt. Megértően tanulmányozta elgyötört vonásaimat.

- Szerelmes voltál belém? – kérdezte váratlanul. Elvörösödtem, és úgy éreztem menten elsüllyedek. Ugyan mit felelhettem volna erre a kérdésre?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: Audry

17 komment

Címkék: edward

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszavak.blog.hu/api/trackback/id/tr551204777

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csillibilli112 2009.07.01. 02:12:36

uh... nah... jah.
Audr jó volt XD de haragszom... ez még érdekesebb vég ... és pont itt???? hihihi
kis gonosz :D
bár azt gondolom egy pasi nem borulhat ki ennyire ,nagyon túlreagálta... :D

Történetek minden témában

Top 5

Keresés

Címkék

Archívum

Feedek

Egyéb

Elköltöztünk

Saját szavak - Új helyen

Utolsó kommentek

2009.07.01. 01:53

Szerző: Audry

Címkék: edward

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: