- Mit értesz az alatt, hogy nem randizol? – hagytam figyelmen kívül a bátyám hozzászólását.

 

- Néhány éve meghalt a barátnője, azóta nem találkozgat senkivel – komolyodott el Nicolas.

 

    Edward arca megváltozott. Magára öltötte legkomorabb arckifejezését és lesütötte a tekintetét.

 

- Jézusom. Nem tudtam, ne haragudj – sóhajtottam szégyenkezve. Kezdtem komolyan szánni a fiút. Először az apja, aztán meg ez…

 

- Semmi baj, nem tehetsz róla – pillantott fel keserűen.

 

    Nick felállt és elsétált a vízhez. Leguggolt és belemártotta a kezét a habokba. Kicsit neki is rosszabb kedve lett, ami miatt rosszul éreztem magam. Már bántam, hogy felhoztam egyáltalán a témát.

 

- Beszéljünk másról – javasoltam gyorsan. Edward rám mosolygott.

 

- Már nem zavar. Kérdezz nyugodtan, ha érdekel.

 

    Meglepett a válasza. Egy darabig Nicolast figyeltem, aki pont olyan elveszetten bámult maga elé, mint Edward.

 

- Elmondod, hogy történt?

 

- Semmi különleges – kezdte színtelen hangon. - Tél volt, megcsúszott a kocsija, lesodródott az útról és belerohant egy árokba. Azonnal meghalt. Nem szenvedett – sóhajtotta halkan, aztán egy pillanatnyi hallgatást követően folytatta. - A legszörnyűbb az volt, hogy éppen hozzám tartott. Én beszéltem rá, hogy jöjjön át még az este. Ő meg bármit megtett, amire csak kértem. Nagyon szeretett és emiatt most nincs többé.

 

- Ne hibáztasd magad, Edward. Nem tehettél róla. Hívhatott volna taxit. Tudta, hogy nem vezet jól a jégen – nézett fel Nicky.

 

- És én is tudtam, mégsem mentem érte – sóhajtotta megvetően Edward. Haragját magának szánta, ez látszott az arcán. – Huszonegy éves volt – pillantott rám szomorúan.

 

- Nagyon sajnálom. Őszinte részvétem – tettem a vállára a kezemet. Edward meglepődött a nem várt gesztuson. Alig észrevehetően összerándult a teste.

 

- Tudod, mi a legborzasztóbb az egészben? – kérdezte halkan. Csóválni kezdtem a fejemet, miközben visszahúztam a kezem. – Hogy már nem is emlékszem az arcára, csak ha előveszek egy képet. Már nem tudom felidézni a hangját, vagy a nevetését. Csak azt tudom, hogy sosem szeretett még úgy senki, mint ő, és én hagytam meghalni.

 

- Ez nem igaz, Edward! Felajánlottad neki, hogy érte mész, nem emlékszel? – szólt közbe együtt érző hangon Nick.

 

- Igen, de hagytam, hogy nemet mondjon. Hagytam, hogy egyedül üljön a kocsijába, hagytam, hogy mindez megtörténjen – vádolta magát megborzongva.

 

- A jövő kiszámíthatatlan. Az sem lett volna jobb, ha te vezetsz, mikor megcsúsztok, és azért hal meg. Akkor még rosszabbul éreznéd magad – vélekedtem halkan.

 

- Igaza van, Edward. Azt sosem heverted volna ki.

 

    Edward lehunyta a szemét. Sajnáltam, úgy tűnt nehéz élete volt. Innen nézve az is fura, hogy egyáltalán még képes volt mosolyt erőltetni az arcára. Nem lehetett könnyű, akárcsak egy percre is megfeledkezni arról, milyen sok nehézségen kellett már túlesnie.

 

- Anynek hívták. Annabell Ford. Szőke volt, kék szemű és nagyon izgalmas. Sosem unatkoztam mellette. Nem hiszem, hogy találkozok még egyszer olyan lánnyal, amilyen ő volt – mondta őszinte csodálattal a hangjában.

 

    Ahogy elnéztem komor, meggyötört arcát, azon töprengtem, hogy mit érezhet most. Huszonhat éves, mégis pokoli rossz emlékekkel kell együtt élnie. Kemény, erős fiúnak látszott, aki tipikus túlélő. De most elesettnek és kiszolgáltatottnak tűnt.

 

 

    Nem beszéltünk többet a témáról és másról sem. Tizenegy felé visszasétáltunk a házhoz. Edward meghívott minket ebédre. Amíg a konyhában foglalatoskodott, Nick végignézte a DVD gyűjteményét és választott egy régebbi romantikus filmet, aztán mikor tálcákkal a kezében belépett Edward, benyomta a filmet a lejátszóba. Egymás mellett telepedtünk le, én ültem középen. Tudtam, hogy Nick azért akar filmet nézni, hogy kicsit oldja az amúgy feszült hangulatot, bár az meglepett, hogy éppen egy romantikus alkotás mellett döntött, igaz, hogy egy vígjáték még rosszabb lett volna. De Edward mégis jobb kedvre derült tőle, még mosolygott is.

 

    Dante odatelepedett mellé, és esdeklő szemekkel koldult, a fiú pedig olykor megszánta egy darab sült hússal, vagy néhány szem krumplival.

 

    Fél háromkor elköszöntünk tőle, és haza indultunk. Nick csendesebb volt a megszokottnál, és nekem sem volt kedvem beszélgetni. Hazaérve mindketten visszavonultunk a szobánkba. Olvasni próbáltam, de folyamatosan Edward szavai visszhangzottak a fejemben. Volt valami különös és érdekes a fiúban, ami nem hagyott nyugodni.

 

    Nick fél ötkor jött a szobámba, hogy mennünk kell. Hamar odaértünk a pályához, nem laktunk tőle messze. Edward már várt ránk. Meglepően lelkesnek látszott, amikor meglátott. Azonnal odajött hozzánk, és sok sikert kívánt Nickynek, aki távozott is, kettesben hagyva minket Rileyval.

 

    Leültünk a lelátó egyik V.I.P. részlegében. Edward vett nekem üdítőt, mielőtt megérkeztünk volna. A figyelmessége lenyűgözött, ugyanakkor zavarba is hozott. Még arra is emlékezett, mit kért nekem Nicky, amikor nála voltunk. Ananászlé volt a műanyag pohárban.

 

   Gyorsan felvázolta a verseny menetét. Nick az első futamon indult. Edward elmagyarázta, hogy mik a szabályok, hogy mire kell odafigyelni a sofőröknek, hogy miért zárnak ki valakit, és hogy mi megengedett.

 

    Hat előtt két perccel felsorakoztak a kocsik. Nem láttam, hogy melyikben ül Nick, de enélkül is felismertem a sötét Toyotáját, hiszen videókon már láttam versenyezni. Izgatott voltam, de aggódtam is. Féltem, hogy baja esik.

 

   Edward igyekezett szóval tartani, talán érezte, hogy mennyire feszült vagyok, de csak a versenyről beszélt, és Nick korábbi futamairól. Érdekes volt hallgatni, ráadásul megnyugtatott a hangja. Amúgy is kezdtem megszokni.

 

    Miután eldördült a startpisztoly, kilőttek a kocsik. Nick rögtön az élmezőnybe került. Reszkető kézzel szorongattam a korlátot, miközben az autók hangos búgása az egekig tornázta az adrenalin szintemet. Edward nyugodtabb volt, nyilván mert neki már nem jelentett újdonságot a helyzet.

 

    Az első két kör még nem volt olyan izgalmas, de aztán egyre őrültebb előzésekbe kezdtek a versenyzők, és én észre sem vettem, mennyire magával ragadott az élmény. Az sem tűnt fel, hogy Edward olykor rám pillantott, hogy figyelje a hatást, amit a verseny vált ki belőlem.

 

    Tíz kör után stabilan vette át a vezetést Nick. Az utolsó kocsira már egy fél kört vert rá. Szinte megbénultam, amikor kettővel mögötte egymásba rohant két versenyautó. Az egyik rosszul vette be a kanyart, és kivágta a pálya szélére a másikat is. Akkorát csattantak, hogy még a vér is meghűlt az ereimben. Ijedten ugrottam fel, de Edward megfogta a csuklómat, rám mosolygott, és visszahúzott maga mellé a padra. Már jó ideje nem szólt hozzám, de mosolyától kicsit észhez tértem.

 

    A verseny végére már görcsben álltak az ujjaim. Nicolas szakította át elsőként a szalagot, de alig egy pillanattal később egy másik Toyota is célba ért. Aztán már fel sem fogtam, olyan gyorsan haladtak át a célvonalon a kocsik. Csak akkor vettem levegőt, amikor Nick már kiszállt a Toyotából, alig néhány méterre tőlem.

 

- Gyere – mondta Edward, és maga után húzott a kocsi felé.

 

    Felemelték nekünk a szalagot, ami elválasztotta a lelátót a pályától, nyilván mert ismerték Edwardot. A következő pillanatban már Nick nyakában voltam, aki vigyorogva nézett rám, olyan büszkén, mintha a világot mentette volna meg.

 

- Annyira fantasztikus volt! Ez az egész… Istenem Nicky, miért nem mondtad, hogy ez ennyire izgalmas? – szorongattam felhevülten. Nick csak kacarászott, de azért ő is erősen ölelt, miközben nekem fel sem tűnt a sok fotós, akik szüntelenül kattogtattak és villogtak körülöttünk.

 

- Ma csak neked versenyeztem – súgta halkan a fülembe.

 

- Olyan nagyon büszke vagyok rád! – néztem a szemébe izgatottan.

 

    Edward közben kezet nyújtott neki, és csendesen gratulált. Persze ő nem kelt ki magából úgy, mint én. Igaz, bizonyára már nem egyszer volt szemtanúja annak, hogy Nicky ért először a célba.

 

    Miután elengedtem Nicolast, Edwarddal félre húzódtunk, és a helyi lapok újságírói és sportriporterei lerohanták Nickyt. Mi inkább nem maradtunk a reflektorfényben, hanem a kijárat felé indultunk.

 

- Tudod, három futam van egy nap – mondta Edward, mikor már a kijáratnál jártunk. – Nick általában az utolsón indul, de ma valamiért átrendezték a futamokat. Elég sokszor nyer, és mindig a dobogón áll. Legalábbis az utóbbi években – tette hozzá mosolyogva. Még mindig alig kaptam levegőt.

 

- Nem gondoltam, hogy ilyen érzés lesz. Így élőben… Ezt nem lehet leírni szavakkal.

 

- Klassz, mi? – kérdezte kamaszos mosollyal az arcán. - De ha ez így felpörgetett, akkor mit fogsz szólni jövő héten, amikor a színpadon láthatod majd Nickyt? Az lesz az igazi, majd meglátod. Nézd majd meg, hogy őrjöngenek a csajok, amikor meghallják a hangját, vagy amikor fellép a színpadra.

 

- És amikor te lépsz fel? – kérdeztem mosolyogva. Kezdett végre normális tempóban verni a szívem, és a hangom is egyre jobban emlékeztetett a megszokottra. Már nem remegett úgy, és nagyjából kontrollálni is tudtam.

 

    Edward sejtelmesen mosolygott.

 

    Egy kávéházban vártunk Nicolasra. Üdítőt rendeltünk, és a zenéjükről beszélgettünk. Mindig is imádtam Nick hangját, és az együttes számai is közel álltak a zenei ízlésemhez. Akkor is szerettem volna őket, ha történetesen nem a bátyám az egyik énekes.

 

- Szóval veled szokott énekelni a számokban? – kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, mert Edward mély hangon beszélt, de a számaikban csak Nicknek volt mély hangja.

 

- Igen. Csak ketten vokálozunk.

 

- Ha jól emlékszem a képekre, amiket láttam rólad a honlapon, akkor gitározol, igaz?

 

    Bólintott. A honlap képekből nem sok mindenre emlékeztem, de arra igen, hogy Nick mellett a másik énekes is gitározik. Edward arcát azonban nem tudtam felidézni, leszámítva a haját. Csak egy homályos kép lebegett a szemem előtt, ami alapján fel sem ismertem, amikor először találkoztunk. Különös, hogy mindez alig néhány órája történt. Valahogy nem úgy éreztem magam mellette, mintha most ismerkedtünk volna meg.

 

- Dobolni is szoktam néha – szólalt meg közvetlen hangon. - Egyébként még zongorán játszom, de persze azt csak otthon.

 

- Van zongorátok, nem is láttam – csodálkoztam.

 

- Persze, mert nem voltál a szobámban. A zongora ott van. Majd este megmutatom.

 

- Az jó lenne – vigyorogtam jó kedvűen. Minden perc, amit vele töltöttem el, szinte felüdülés volt számomra. Alig vártam az estét. Kíváncsi voltam, hogyan játszik. – Na és miket szoktál játszani zongorán?

 

- Hát… - mosolyogni kezdett. – Néhány komolyzenei darabot, de főleg saját szerzeményeket.

 

- Te írsz zenét? – lepődtem meg ismét.

 

- Az együttes számait együtt írjuk Nickkel. De én zongorára is szoktam zenéket szerezni. Az a kedvenc hangszerem, a gitár csak a második szerelmem.

 

- Elég sok szerelmed van – jegyeztem meg nevetve.

 

- Hát igen, tényleg így van – ismerte be szégyenlős mosollyal az arcán. – Ott a kocsim, a motorok, a gitár, a zongora, Dante és Lestát és még sorolhatnám. Tudod, most, hogy nincs senkim és sok a szabadidőm, van lehetőségem arra, hogy minél több dologban kipróbáljam magamat. Amíg Any élt, mindig együtt voltunk, ezért alig jutott bármire is időm. Akkoriban még ott volt az egyetem is, és már dolgoztam is. Most csak a munka van, meg az együttes. A munkám időszakos, nem állandó. Persze így is jól keresek vele. Az együttes sem rendszeres program. Nem mindig próbálunk, csak ha mindenki ráér. Éppen ezért nem vagyok túl elfoglalt.

 

- Hát valami melót nekem is kéne néznem, ha tovább akarok maradni néhány hétnél – sóhajtottam.

 

- Ezek szerint maradsz egy ideig? Nick attól félt, hogy maximum egy hónap múlva hazamész, vagy még addig sem maradsz.

 

    Lehajtottam a fejemet. Valójában így is terveztem, de már nem bántam annyira, hogy eljöttem. Igazából élveztem az egész napot és régen beszélgettem annyit, mint Edward és Nick társaságában.

 

- Tényleg nem akartam maradni – vallottam be feszengve.

 

- És most már akarsz? – csodálkozott Edward.

 

- Nem is olyan rossz itt – feleltem zavartan.

 

- Áh, biztos a személyes varázsom miatt – viccelődött vigyorogva. Elvörösödtem.