Azóta szerettem, amióta először megláttam, pedig akkoriban még beszélni is alig tudott. Fogalmam sincs mi vonzott hozzá annyira. Három éves volt, amikor a szüleim a városba költöztek, és anyám először hagyott náluk. Én kilenc voltam, mégis jól emlékeztem arra a napra és arra a pillanatra is, amikor az akkor még göndör, szőke hajú kislány először mosolygott rám. Már akkor megbabonázott. Ahogy teltek az évek, lassan egyre többet jelentett számomra. Sosem volt testvérem és nem is akartak a szüleim több gyereket.

 

    Igazából a fél gyerekkoromat náluk töltöttem. Anyám már akkortájt is sokat utazott, apa pedig mindig holt részeg volt. Ahogy a szüleink összebarátkoztak – pontosabban édesanyám barátkozott össze a szüleivel -, egy hónapból két hetet biztosan náluk töltöttem. Végignéztem, ahogy a kislány szépen felnő mellettem, és ahogy teltek az évek, egyre közelebb éreztem magamhoz. Már akkor nagyon fontos volt nekem, amikor megismertem. Szerettem vele lenni, sokat játszottunk, amit Nick sokszor zokon vett. Később megértette, hogy ha választanom kell, inkább a kishúgával töltöm az időmet, ezért úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk, ahelyett, hogy próbált volna rávenni arra, hogy vele játsszak.

 

    Tétován pillantottam a kutyára, aki vakkantott egyet, mintha ezzel akarna bátorítani. Végül Jasmin kíváncsi szemébe fúrtam tekintetemet és nagyot nyeltem, mielőtt megszólaltam.

 

- Elég beteges.

 

    Nem lepte meg, hogy nem kapott nyílt választ, de így is látszott rajta, hogy érti, mit akartam kihozni kusza szavaimból. Megváltozott a tekintete. Először zavartnak tűnt, de rájöttem, hogy igazából inkább hálásan néz rám. Ez összezavart. Azt vártam, hogy kinevet, vagy legalább felháborodik, de ehelyett inkább kicsit meglepettnek tűnt. Nehéz volt olvasni az arcáról, és a tekintete sem árult el túl sokat. Megszorította a kezem, bár nem erősen.

 

- Örülök, hogy őszinte vagy – mondta végül hosszú habozást követően.

 

    Megremegtem, amikor rájöttem, mennyire ostobán hangzik ez az egész.

 

- Azt hiszem, ez nekem nem megy – közöltem feldúltan és fel akartam állni, de nem eresztett el. Szinte esdeklően sóhajtottam fel.

 

- Kezdjünk tiszta lappal – ajánlotta szelíden.

 

    Jobb szerettem volna kirohanni a világból, de azért bólintottam. Végre elengedett. A konyha felé indultam, mert rájöttem, hogy nem bírom tovább szánakozó tekintetét elviselni. Dante mögém szegődött, mint mindig. Már az ajtónál jártam, amikor utánam szólt.

 

- Edward – hallottam jellegzetes hangját. Földbe gyökerezett a lábam. Olyan furcsa volt az ő szájából hallani a nevemet. Korábban is mondta már, de most másképp… Most tele volt a hangja érzelemmel. Nem mertem megfordulni, de azért vártam. – Köszönöm, hogy nem felejtettél el – szólalt meg olyan halkan, hogy alig értettem a szavait. Hogy is felejthettem volna el, amikor nála fontosabb senki sem volt számomra. Még most sem…

 

    Meg kellett volna fordulnom, de inkább kimentem a szobából és magára hagytam. Mire a konyhába értem, már mindenem remegett. Nick aggódó tekintete cseppet sem volt jó hatással rám. Újra a könnyeimmel küszködtem, amitől még szánalmasabbnak éreztem magamat.

 

- Jól vagy? – kérdezte Nick. A hajam tudtam volna szálanként kitépni a kérdésétől, de némán bólintottam.

 

- Adnál egy percet? – kérdeztem elcsukló hangon. Bólintott. Egy tálcára pakolta a kávés poharakat, majd kiment. Leroskadtam az egyik székre az étkező asztalnál és a tenyerembe temettem az arcomat.

 

 

 

 

    Aggódtam miatta, annyira megtört volt. Az, hogy milyen mély fájdalmat érezhetett, nem volt kérdés előttem. Szeretett, és ez nem múlt el, nem fakult ki az évek hosszú, lassú folyamában. Az érzés most is ott élt benne, mintha nélküle lélegezi sem volna képes. Különös volt megemészteni mindezt.

 

    Adott egy fiú, aki cseppet sem ismerős és egy történet, ami rólam szól, mégis túl idegen, túlságosan távoli. A fiú nyilvánvalóan erős érzéseket táplál irántam, melyek a sötét, ködös múltba vesznek és most, hogy tíz év után, felnőve, megváltozva lát maga előtt, mintha még mindig a múltban járna. Nem tud idegenként tekinteni rám. Azt a kislányt látja maga előtt, aki bizonyára meghatározta eddigi életét. És ez a kislány én vagyok. Vagyis inkább én voltam, egyszer, még azelőtt, hogy azzá lettem, aki elfeledett mindent, ami talán nagyon is fontos volt. Amit meg kellett volna őrizni, ahogy ő tette. De nekem csak foszlányok derengtek a gyerekkoromból, apa háza, a nagy fűzfa, ahogyan játszadozunk körülötte és a rajz, amit Nicolas készített az utolsó napon, amit együtt töltöttünk el. Ennyi. Ez volt minden. Akárhogy is szerettem volna többet is előhúzni tudatalattimból, egyszerűen mintha soha nem is lett volna több.

 

    Sosem gondolkoztam azon, hogy milyen furcsa, hogy csak tizenegy éves koromtól vannak igazi, normális emlékeim. Nem tűnt fel, mert nem is akartam tudni, mi történt azelőtt. A néhány veszekedés, ami olykor álmatlan éjszakáimon visszatért, elég volt ahhoz, hogy a többire ne is legyek kíváncsi. De most itt volt Edward, és én mindennél jobban szerettem volna felidézni mindazt, ami számára olyan sokat jelentett. Tudni akartam, hogy én milyennek láttam őt, hogy mit éreztem vele kapcsolatban, hogy mit jelentett nekem. De semmi. Bárhogy is próbálkoztam, még a fénykép sem segített, se a videó, ami még most is olyan volt, mintha valaki más élete lett volna rajta.

 

    Nicolas egyedül jött vissza, ami nem nyugtatott meg. Edward még mindig maga alatt van. Csak ezt jelentheti, hogy nem tért vissza Nick oldalán. Bár azt nem tudtam, hogy egykor milyen szerepet töltött be az életemben, azt éreztem, hogy most milyen szerepet szánnék neki. A legjobb barátét. Csak így tudtam rá gondolni, mint egy barátra. De ő nem barátkozni akart. Ő a testvérére vágyott, a húgára és én nem lehettem a húga, hiszen semmit sem tudtam róla, legalábbis ahhoz mindenképpen túl keveset, hogy megfelelhessek az elvárásainak.

 

    Nicky letelepedett mellém és benyúlt a fotel alá. Kihúzta a termetes macskát, aki karmaival kapaszkodott a szőnyegbe, de hiába. Nick maga elé emelte az állatot és a szemébe nézett. Lestát gonosz tekintete lenyűgöző volt. Mint a Sátán kedvence. Kegyetlenség áradt a sárga, keskeny szemekből és mégis olyan vonzó volt, olyan ölelnivaló. Tudtam, hogy Nick mindig is azokhoz az állatokhoz vonzódott igazán, akiknek a szemében titokzatos aljasságot vélt felfedezni. Magához ölelte az állatot, aki lábaival próbálta eltolni magát tőle, de aztán hirtelen mintha megenyhült volna. Behajlította apró mancsait, és Nicky oldalába fúrta a fejét, majd kelletlenül felsóhajtott, de nem mozdult többé. Nicolas simogatni kezdte, mire végre valahára, nagy kegyesen, bár alig hallhatóan dorombolni kezdett.

 

- Nincs túl jó bőrben a gazdid – suttogta neki Nicky. A macska magasról tett rá, hogy érzi magát Edward. Dante azonban úgy leste gazdája mozdulatait, mintha ő volna maga az Isten. Látszott rajta, hogy szeretete már-már rajongásba csap át.

 

    Amikor Edward belépett, a kutya ott sündörgött mellette. Zaklatottnak tűnt és megállás nélkül dumált, félig búgva, félig vonyítva. Edward csak akkor pillantott rá, amikor leült velem szemben. Megsimogatta „kis” barátja fejét, majd lehunyt szemmel hátradőlt. Úgy festett, mint akin átszáguldott egy dühös ménes. Olyan jó lett volna megvigasztalni, de egyetlen értelmes mondat sem jutott eszembe.

 

    Dante leült, majd két mellső mancsát Riley combjaira helyezte, és orrával a kezét tuszkolta, jelezve, hogy márpedig ő akkor sem nyugszik bele abba, hogy imádott gazdija szomorú. Riley kinyitotta különleges, szűk vágású szemeit és végre elmosolyodott, mégha csak haloványan is.

 

- Kösz, haver – motyogta színtelen hangon, de talán kicsit megkönnyebbülten. A kutya jó hatással volt rá. Ellenben velünk, az állat ösztönösen érezte, hogy miként tudná elterelni, magára vonni a kétlábú figyelmét, aki többet jelentett neki saját lényénél is. – Hozd a lasztit – sóhajtotta kimerülten, bár szerintem csak azért, hogy megnyugtassa a kutyát.

 

- Akarod, hogy elmenjünk? – kérdeztem, mikor az eb elviharzott.

 

    Meglepetten nézett rám, majd egy pillanat múlva fájdalommal telt meg amúgy is szomorú tekintete.

 

- Igazán sajnálom, nem vagyok valami érdekes társaság – nyögte bűntudattal telt hangon.

 

- Félre érted Ed, nem azért kérdezte – vette magához a szót Nicky. – Arra célzott, hogy szeretnél-e egyedül maradni inkább.

 

    Edward elfordította a fejét az ajtó irányába, ami elnyelte a méretes kutyát.

 

- Nem muszáj maradnotok, ha nem akarok – mondta elkeseredetten.

 

    Annyira fájt így látnom őt. Talán nem ismertem még, és továbbra sem emlékeztem rá, de mégis, éreztem, hogy máris fontos számomra. Nem szerettem volna arcán a mérhetetlen kínszenvedés jeleit látni. A mosolyára vágytam.

 

    Felkeltem és odamentem a fotelhez, amiben ült. Leültem a karfára, és megfogtam a kezét. Nem nézett rám, de összerándult izmos teste.

 

- Inkább maradnék, ha nem bánnád – mondtam őszintén. Nem mert rám nézni, vagy csak nem akart. – Talán aludnod kéne egy kicsit. Legalább egy órát. Addig elleszünk Nickyvel. Pihend ki magad, aztán kitaláljuk, mi legyen.

 

    Végre felém fordította fejét, és csodálkozva meredt rám, bár a tekintetem kerülte. Mosolyogni próbáltam, reméltem, hogy nem festek túl szánalmasan.

 

- Nem azért vagytok itt, hogy unatkozzatok, amíg én alszom – morogta.

 

    Beletúrtam a hajába és furcsa módon valahogy természetesnek éreztem ezt a mozdulatot, pedig általában lefagytam az idegenekkel szemben. Zavarba jöhetett érintésemtől, mert ökölbe szorult a keze, de nem húzódott el.

 

- Néhány órát kibírunk – biztosítottam.

 

- Nem! – csattant fel haragosan és felugrott. – Jól vagyok, oké? Játszunk valamit.

 

    Ahogy Nickre pillantottam, azonnal éreztem, hogy ugyanarra gondol, amire én. Edward a legkevésbé sem volt jól. Egészen elsápadt az arca, és még most is remegett, bár nem olyan feltűnően, mint korábban. Nick felkelt az ágyról, odalépett hozzá és átkarolta.

 

- Figyelj ide, Riley – kezdte azon a hangon, amivel velem is beszélt, ha aggódott miattam. – Itt maradunk, de csak akkor, ha ledőlsz egy kicsit. Muszáj megnyugodnod. Nem kell hőst játszanod, oké? Emberből vagy, kiborultál és ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy csak akkor szabadulhatsz meg a szívedet szorongató érzéstől, ha alszol rá egyet. Vághatsz itt vidám képet, de mind tudni fogjuk, hogy ez csak hazugság, amivel még magadat sem tudod becsapni. A barátod vagyok Riley és nem hagyom, hogy egész éjjel azon agyalj, milyen kínosan indult az este. Szóval most felmész, lefekszel, alszol egyet, és egy után felkeltelek. Nem vagyunk fáradtak, még utána is fent tudunk maradni. Szóval pihend ki magad, a kedvemért. Utána nem fog annyira nyomasztani ez az egész. Nyugodtabb leszel, és ezt te is tudod.

 

    Edward szégyenlősen hajtotta le a fejét. Nicolas megölelte, aztán összeborzolta amúgy is kócos haját.

 

- Ne várd meg, míg elfenekellek – mosolygott a zavart fiúra.

 

    Edward is mosolyt erőltetett az arcára, aztán egy futó pillantást vetett rám, végül bólintott. Nicolas felkísérte az emeletre, és csak egy negyed óra múlva jött vissza.