Amíg próbáltam leküzdeni zavaromat, egy korombelinek tűnő, magas, karcsú lány lépett hozzánk. Sötét haja a válláig ért és gyönyörűen fénylett. Elővillantak fehér fogai, ahogy Edwardra mosolygott. Riley arca is felderült, amikor meglátta.

 

- Üdv Riley – mosolygott a lány, miközben megállt az asztalunk mellett.

 

- Téged is látni még, Christine? Nem is emlékszem, hogy mikor találkoztunk utoljára – állt fel Edward, hogy megpuszilja a lányt.

 

- Csak nem tetted félre legendás elveidet? – pillantott rám a lány kissé féltékenyen. Edward felnevetett.

 

- Nem, dehogy. A hölgy Nicolas kishúga, Jasmin – mutatott be az idegennek.

 

- Ne viccelj. Te lennél Nick húga? Hát nem hasonlítasz rá – jegyezte meg mosolyogva.

 

    Kicsit úgy éreztem, mintha gúnyos lenne a megjegyzése, de lehet, hogy csak a paranoiám hatalmasodott el újra rajtam. Nem volt könnyű hozzászoknom, hogy Nickyhez hasonlítgatnak, elvégre odahaza senki sem ismerte őt, itt viszont csak Nick húga voltam, ami nyomasztó és egyben idegesítő is volt.

 

    Edward nem vette észre az általam gyanított gúnyt, hellyel kínálta a lányt, aki erre

sejtelmes mosollyal válaszolt.

 

- Édes vagy Riley, de nem akarok zavarni. Majd máskor beszélgetünk. Dobj valamikor egy mailt, és majd megdumáljuk, mikor érsz rá.

 

- Rendben Christine, örülök, hogy láttalak.

 

- Akár csak én. Amúgy mikor küldesz nekem új cikkeket? Hiányolnak az oldalon.

 

    Edward szégyenlősen mosolygott.

 

- Bocs, tényleg megfeledkeztem róla. Összedobok majd valamit, aztán átküldöm a napokban. Mostanában nem voltam otthon, nem is foglalkoztam írással.

 

- Akkor kapd össze magad Riley, különben megrovásban részesítelek – nevetett Christine.

 

- Jaj, csak azt ne – grimaszolt Edward, aztán elköszöntek egymástól. A lány felém is intézett egy kissé talán féltékeny sziát, aztán odébb libbent, mint valami könnyed kísértet.

 

    Edward tekintete a poharára fókuszált, miközben visszaült a helyére. Én próbáltam nem megzavarni a gondolatait. Csöndesen ücsörögtünk, amíg meg nem jelent Nicolas, aki már akkor vigyorogni kezdett, amikor belépett.

 

 

- Hiányoztam?

 

    Edward felnevetett.

 

- Naná, te hős! Tedd le magad.

 

    Nicolas mellettem helyezkedett el, és átkarolt. Azonnal minden tekintet ránk szegeződött. Már a versenypályán is feltűnt, milyen furán méregetett mindenki, amikor a kijárat felé tartottunk, és most újra észrevettem a tekintetekben azt a kíváncsi meglepettséget.

 

    Nick remek hangulatban volt. Előjött már megszokott énje, és megállás nélkül karattyolt. Szemei izgatottan és elégedetten csillogtak, a hangja is könnyed volt, sőt, egyenesen büszke, kicsit talán önelégült is. Edwarddal a versenyről beszélgettek, kielemeztek minden helyzetet, csevegtek a többi indulóról is. Ez volt az a téma, amihez nem tudtam hozzászólni, de nem is bántam, jó volt figyelni őket. Amikor Nick kocsijáról kezdtek társalogni, úgy éreztem, valami idegen nyelvet beszélnek, de valahogy nem zavart, amúgy sem érdekelt annyira. Ennek ellenére nem unatkoztam. Magamban igyekeztem összehasonlítani őket. Nickről sem tudtam túl sokat, elvégre külön éltünk, az Államok két egymástól távol eső szegletében, Edwardról pedig mindössze annyit tudtam, amennyi ezalatt az egy nap alatt kiderült.

 

    Ellentétes személyiségek voltak. Edward kicsit visszahúzódó, csendesebb típus, most is Nick volt a szószóló, Edward inkább csak rövid megjegyzéseket tett, terelve a témát arra, amerre épp haladni akart. Emellett Nicolas nőcsábász volt, Edward pedig nem randizott senkivel. Nicket mindig vonzotta a lehetőség, hogy középpontban legyen, és élvezte az idegenek osztatlan figyelmét, Edward viszont úgy tűnt, hogy nem nagyon szereti, hogy mindenki megbámulja.

 

    Azon töprengtem, hogy két ennyire különböző fiú hogyan tarthat fent még egy külső szemlélő számára is nyilvánvalóan bensőséges, mély barátságot. Megértették egymást, és alkalmazkodtak a másik jelleméhez. Tökéletes párt alkottak, mintha testvérek volnának, akiket a vér köt össze. Pedig csupán egy dolog kötötte össze őket, a barátság, és az egymás iránti mérhetetlen tisztelet.

 

    Fél nyolcra értünk haza. Apa türelmetlen volt már, de valamelyest elpárolgott haragja, amikor megtudta, hogy Nicolas nyert a versenyen. Nick tartott egy néhány perces élménybeszámolót, aztán visszavonult a szobájába, hogy apa csak velem foglalkozhasson. Kicsit kínosan éreztem magam a szűnni nem akaró kérdések záporában. Mindent tudni akart, ami azóta történt velem, hogy utoljára látott.

 

    Próbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna a sok kérdés, de egyre kényelmetlenebb volt az egész. A falon lógó órát figyeltem, bár feltűnés nélkül. Nem nagyon értettem, miért szeretnék annyira szabadulni. Apa csak kíváncsi volt rám, arra, hogy mit érzek, mit gondolok, min mentem keresztül az utóbbi időben.

 

    Nehéz volt azt a látszatot kelteni, mintha szívesen beszélnék az életemről. Olyan dolgokról faggatott, amiket nem akartam vele megosztani. Erőt vettem magamon, igyekeztem hárítani a legkínosabb kérdéseket, és bővebben beszélni azokról, amik nem zavartak annyira, hogy addig se tehessen fel újakat. Háromnegyed tízkor Nicolas megjelent az ajtóban. Apa meglepetten nézett rá.

 

- Mit szeretnél, fiam? – kérdezte kíváncsian.

 

- Bocs apa, de azt mondtad, hogy tízkor léphetünk. Gondolom Jasmin addig szeretne még átöltözni, meg összepakolni néhány cuccot, amit majd Edwardnál visel. Feltételezem, nem farmerban akar ücsörögni, és aludni se, és…

 

- Jól van – sóhajtotta apa szomorúan.

 

    Hálás voltam Nicknek, hogy végre kimentett.

 

- Nincs kedved holnap délután megnézni velem egy filmet a moziban? – kérdezte apa kicsit csalódottan.

 

- Az remek lenne – feleltem, addig sem kell kérdésekre válaszolnom – gondoltam megkönnyebbülten.

 

    Felmentem a szobámba, és gyorsan összepakoltam néhány dolgot, aztán leültem az ágyra, és magamhoz öleltem Mattyt. Egy percig eltűnődtem azon, hogy milyen érzés lesz Edwardék villájában aludni, merthogy az igenis villa volt, nem is akármilyen. Felidéztem magamban a szépen gondozott kertet, a sok fát, bokrokat és a virágágyásokat. A sötét parkettára gondoltam, ami a nappaliban volt lerakva, és a szőnyegre, ami éppen olyan volt, mint apa nappalijában. A mi nappalinkban. Még mindig olyan furcsa volt ezt kimondani. Aztán azon tűnődtem, vajon milyen lehet Edward szobája. Alig vártam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem, hogyan él. Tipikus fiús szobát képzeltem hozzá, a falon rock zenekarok képeivel, férfias berendezéssel, esetleg motoros és autós plakátokkal.

 

    Edward különös fiú volt, egyáltalán nem szokványos arckifejezésekkel. Valahogy erőteljesebben élte meg az érzéseit, mint mások. Az egyik pillanatban feltűnően jó kedve volt, sugárzott az arca, és a tekintete olyan tiszta volt, mint a felhőtlen ég. Máskor azonban egyetlen másodperc alatt komor lett, elsötétültek a szemei, mélyebb, távolibb lett a tekintete. A hangja is elmélyült, arca pedig alig emlékeztetett a vidám Edwardéra.

 

    Biztosra vettem, hogy nagyon szenvedélyes ember, akinek fontos, hogy szembenézzen a hibáival, hogy jobbá váljon, hogy minél inkább elhatárolja magát az apjától és attól a múlttól, ami láthatóan egyfolytában nyomasztotta.

 

   Még sosem érdekelt annyira senki lelkivilága, mint az övé. Fel sem tűnt, hogy egyre többet gondolok arra, hogyan is kerülhetnék közelebb a szívéhez, hogyan is érhetném el, hogy megbízzon bennem, hogy megossza velem legféltettebb titkait és legmélyebb érzéseit. Edward Riley észrevétlenül vert tábort a szívemben, bár nem éreztem iránta mást, mint kíváncsiságot, de az minden más érzésemet háttérbe szorította.

 

    Akkor eszméltem fel, amikor a bátyám benyitott. Persze kopogással most sem fárasztotta magát, de ezt már megszokhattam tőle az elmúlt közös nyaralások során. Amikor közöltem, hogy kész vagyok, Nick odalépett az íróasztalomhoz és kihúzta az egyik fiókot. Kíváncsian vártam, hogy mit akar. Egy fényképet vett elő, fogalmam sem volt, hogy mi mindent rejthet még a fiók. Átnyújtotta nekem.

 

    Meglepetten meredtem a képre, miközben Nick némán figyelte a reakciómat. A kép a parton készült, mikor még gyerekek voltunk. Nick hátulról ölelt át, és mind a ketten mosolyogva néztünk a gépbe. Nicky fürdőgatyát viselt, én egy rövid sortot és egy pólót. Talán ha kilenc éves lehettem a képen.

 

    Furcsa volt ezt a boldog, önfeledt pillanatot szemlélni, nem is emlékeztem rá, hogy valaha ennyire felszabadultak lettünk volna. Persze igazából semmire sem emlékeztem abból az időből, mert éveken át mindent megtettem azért, hogy elfelejtsem azokat az éveket.

 

    A kép érdekessége azonban nem az volt, ahogyan Nickkel a gépbe néztünk, még csak nem is a boldogság, ami az arcunkra volt írva - jó nagy betűkkel, hogy mindenki messziről is észrevehesse -, hanem az, hogy a képen Edward Riley állt mellettünk. Edward, akit fel sem ismertem, amikor először megláttam. És mégis, ott volt velünk, és bár közel sem tűnt olyan önfeledtnek, mint mi - inkább kicsit szégyellős volt a mosolya -, de mégis megdöbbentett, hogy készült rólunk közös fotó, ami ráadásul az én fiókomban várta, hogy újra elővegyék. Külön érdekesség volt még, hogy a képen a háttérben minden fiú fürdőgatyát viselt, vagy sortot, de póló csak Edwardon volt a fiúk közül, senki máson.

 

    Zavartan pillantottam fel. Nicolas mosolyra húzta a száját.

 

- Ez mikor készült? – kérdeztem leplezetlen döbbentettel a hangomban.

 

- Egy héttel azelőtt, hogy anya és te elmentetek. Ez az utolsó közös képünk. Ez az utolsó együtt töltött hétvégénk. Vasárnap készült. Edward egész nap velünk volt. Az anyja elutazott külföldre, az apja meg a szeretőjénél töltötte a hétvégét. Edward anyja megkérte apáékat, hogy vigyázzanak rá a hétvégén. Ezért volt velünk. Amúgy itt aludt, a te szobádban. Te meg velem, az enyémben.

 

- Úgy érted, hogy egy egész hétvégét együtt töltöttünk? – kérdeztem álmélkodva.

 

- Nem egyet. Sokszor aludt itt. Az anyja sosem merte az apjára hagyni, ha el kellett utaznia. Ilyenkor mindig itt volt nálunk. Talán emiatt lettünk olyan jó barátok.

 

- Nem emlékszem rá – mondtam keserűen. – Semmire sem emlékszem. Mintha nem is az én életem lett volna.

 

    Nick leült mellém. Már elmúlt tíz, de nem érdekelte. Átkarolt és közelebb húzott magához.

 

- Nem adhatom neked vissza a múltat hugi, de a jövőnk még lehet közös. Olyan, amilyen akkor volt.

 

- Tudod, mi a furcsa? – kérdeztem könnyes szemekkel.

 

- Mi?

 

- Az, hogy Edward sokkal inkább olyan, mintha a tesód lenne, mint én. És ez rémes érzés.

 

    Nick kedvesen mosolygott rám és kissé megszorított.

 

- Neked is olyan volt, mintha a bátyád lenne. Szeretted őt, és ő is nagyon szeretett téged. Régen volt, te már nem emlékszel, de Edward igen. Nem látszik rajta, nem beszélt erről neked, de nagyon várta, hogy újra lásson. Tudod, neki mi olyanok vagyunk, mint a második családja. Az apja alkoholista és egy szemétláda. Folyton terrorizálta őket. Az anyja zárkózott lett és Edward magára maradt. Inkább voltunk mi a családja, mint ők. Azóta kicsit más lett. Az apja már nincs velük, és most jól kijönnek az édesanyjával. De Edward tudja, hogy milyen sokat köszönhet nekünk, és mai napig úgy érzem, hogy mindent megtesz azért, hogy bizonyítsa, hogy tényleg érdemes a szeretetünkre. Még ennyi év után is úgy érzi, hogy tartozik nekünk, pedig ez nem igaz.

 

- Apa kedveli őt? – kérdeztem csendes zavaromban.

 

- Igen. A fiaként szereti. Edward sokat van itt. Néha itt is alszik. Elhozza a gitárját, és játszunk apának.

 

- Még most is a szobámban szokott aludni? – kérdeztem feszülten.

 

- Igen. Felajánlottam neki, miután elmentél, hogy aludjon inkább velem, de mindig azt mondta, hogy szereti ezt a szobát, mert rád emlékezteti. Apát nem zavarta a dolog, tudta, hogy Edward testvéreként szeretett, és azt is, hogy legalább annyira megszenvedte a hiányodat, mint mi. De ő sosem beszél erről. Inkább csak magában gyászol mindent, amit elveszít. Nem szereti, ha körülötte forog a világ.

 

- Ezt már én is észrevettem – jegyeztem meg kicsit zavartan.

 

    Nick homlokon csókolt, aztán felállt.

 

- Gyere, induljunk. Ne várassuk tovább szegényt.