Pontosan tíz évvel ezelőtt jártam utoljára Greenfieldben. Elég rég ahhoz, hogy szinte semmire ne emlékezzek belőle. Aggódva töprengtem azon, milyen érzés lesz újra az apám és a bátyám közelében élni. Persze olykor találkoztam velük, mert minden évben együtt nyaraltunk Európában. Ilyenkor anya is eljött, és a szüleim évente két hetet úgy töltöttek el, mintha nem utálnák egymást. Csak a bátyám és a rám való tekintettel nem ölték egymást, és igyekeztek úgy tenni, mintha valódi család lennénk. 

 

   Ez is több volt a semminél. Úgy értem, legalább évente két hétig úgy érezhettem magamat, mint egy normális ember. Be kell valljam, a szüleim ilyenkor kitettek magukért. Egy külső szemlélőnek bizonyára fel sem tűnt volna a köztük szikrázó feszültség, amit Nickkel mi mindig éreztünk, még ha próbáltunk is úgy tenni, mintha nem volnánk tudatában.

 

    Greenfield szép hely volt, és ha nem gyűlöltem volna annyira, talán még örülök is a lehetőségnek, hogy a nagyváros nyüzsgését végre egy ilyen csendes helyére cserélhetem. Csakhogy ki nem állhattam Greenfieldet. Azelőtt sem szerettem, amikor anyu és apu még együtt éltek. Talán éppen azért nem tudtam jó érzéssel gondolni rá, mert örökösen a veszekedéseikre, a tányércsapkodásra és a megvető pillantásokra emlékeztetett.

 

    Nem volt könnyű rávennem magam, hogy akár csak egy hétig is maradjak, márpedig most sokkal több időre szándékoztam a városba utazni. Igaz, nem önszántamból. Apa kért meg rá, hogy végre vele is töltsek el egy kis időt. Hiányoztam neki, amiben nincs semmi különös, tekintve, hogy tíz éve anyu nevelt.

 

    Tudtam, apának mennyire fontos ez, ezért elnyomtam magamban a vágyat, hogy hátat fordítsak az egésznek, és visszameneküljek a megszokott életembe. Nem tehettem meg, mert szerettem apát, és igazából a bátyám is hiányzott kicsit. Bár azért annyira nem, tekintve, hogy folyton szekált.

 

    Már a repülőn görcsben állt a gyomrom, és csak rosszabb lett, amikor megpillantottam magam alatt a reptér hatalmasnak épp nem mondható területét. Rosszul voltam, de nem attól, hogy lassan elkezdtünk a föld felé ereszkedni, hanem attól, hogy tudtam, már tényleg nincs visszaút.

 

    Apa izgatottan várt rám. Egyedül jött, de így is könnyen észrevettem. Talán azért, mert feltűnő jelenség volt a maga százkilencven centijével, izmos karjaival és széles vállaival. Kicsit úgy festett, mint a filmekben a halálosztó, emberszerű gépezetek. De a tekintetéből a megszokott melegség áradt, és igazából inkább bizalomgerjesztő látványt nyújtott, semmint rémisztőt. Mindig is odavoltak érte a nők, amit évről évre egyre inkább kezdtem megérteni. Volt egyfajta ellenállhatatlan kisugárzása.

 

    Apa boldogan ölelt magához, az útról faggatott, miközben a csomagjaimért mentünk. Jó volt újra látni, de a reptér nyüzsgése nyomasztóan hatott rám. Nick felől érdeklődtem, de kiderült, hogy dolgozik, ezért nem jött elém. Nem lepett meg. Mindig is kerülte a repülőtereket. Talán azért, mert az egyik legjobb barátja egy repülőgép szerencsétlenségben halt meg. Nem hibáztathattam azért, mert kihagyta az üdvözlésemet.

 

    Apa most is a régi dzsippel érkezett. A sötét Land Rover olyan régen megvolt már, hogy az előző kocsiját felidézni sem tudtam. Igaz, hogy amikor még együtt éltünk, egy furgonnal járt, de már a színére sem emlékeztem.

 

 

    A ház nem változott azóta, hogy utoljára láttam. Talán csak a kert volt elhanyagoltabb. Azelőtt anya sok gondot fordított a növények gondozására, de úgy tűnt, apa nincs oda a kerti munkáért. Alig láttam néhány bokrot, azok is lepusztultak voltak, de a régi fűzfa még ott állt a kert közepén, szomorúan bólogatva felém. Mintha csak üdvözölni akart volna. Már elsárgultak a levelei, és így valahogy még sötétebb hangulatot árasztott, mint amilyenre emlékeztem, mégis csak szép emlékeket idézett fel bennem.

 

    Végigjárattam tekintetemet a fehér falakon, a falak alján sávban végighúzódó vöröses termésköveken, a sötét nyílászárókon, és elöntött egy nosztalgikus érzés. Itt nőttem fel. Valaha ez volt az otthonom. Most mégis olyan hidegnek és távolinak tűnt. Tíz év hosszú idő, főleg, ha közben az emberből felnőtt lesz. Meglepődtem, mennyivel kisebbnek tűnik a ház, mint amilyennek egykor láttam.

 

    A berendezés sem változott túl sokat. Új ülőgarnitúra fogadott a nappaliban, de a szekrények ugyanazok voltak, mint gyerekkoromban, a könyvespolcok is ugyanott álltak, épp úgy roskadozva a sok könyvtől, mint azelőtt. A dohányzóasztal sarka még mindig el volt repedve. Én ejtettem rá kislányként egy vázát, apa azóta sem csináltatta meg.

 

 

    Bár a bútorok nem változtak sokat, a függönyöket még nem láttam korábban. Apa lecserélte az egykori bordó függönyöket, és most barnák lógtak helyette. A bordó szőnyeg helyét is krémszínű vette át, amitől valahogy otthonosabbnak tűnt az egész szoba hangulata.

 

    Letettem a hátizsákomat, miközben apa behordta a csomagokat. Szemügyre vettem a CD-ket, amik a tévéállvány mellett kaptak helyet. Sok új zenekar volt közöttük, nyilván a bátyám lemezei lehettek, nem hinném, hogy apa hallgatott volna Prodigyt.

 

    Végighúztam a kezem a keskeny párkányon. Meglepődtem, milyen tisztaság van egy olyan házban, ahol két férfi él. A kaktuszok még most is ott sorakoztak a párkányon, akárcsak akkor, mikor utoljára fordultam meg a házban. Sok még ugyanaz volt, ami azelőtt is, csak megnőttek azóta.

 

    Amikor apa végzett, mögém lépett, és kíváncsian meredt rám.

 

- Furcsa érzés újra itt lenni, nem igaz? – kérdezte, mintha olvasna a gondolataimban.

 

- Tényleg az – ismertem be.

 

    Mosolyogva nézett rám, és biztosra vettem, hogy sokkal jobban örül annak, hogy belementem a hozzáköltözésbe, mint amennyire kimutatja. Itallal kínált, de nem voltam szomjas, és a kaját is visszautasítottam. Későre járt, kifárasztott a hosszú utazás, bár odakint még nem vette át a hold a nap helyét. Nyilván a repülőút merített ki, vagy még inkább a folyamatos stresszelésem az út során.

 

- Fel akarsz menni aludni? – kérdezte kissé csalódottan, mikor nagyot ásítottam.

 

- Nem bánnád? – pillantottam rá óvatosan. Mosolyra húzta a száját, bár szomorúnak tűnt.

 

- Menj csak tökmag. Holnap is tudunk beszélgetni.

 

    Tökmag. Ez volt az egyik becenév a sok közül, amit gyerekkorom óta használt. Talán fel sem tűnt neki, hogy időközben elmúltam húsz, sőt, egyenesen a huszonegy küszöbén toporogtam. Nehéz lehet elfogadni, hogy a gyermeked anélkül nőtt fel, hogy mellette lettél volna. Sajnáltam őt, és mélységesen megértettem csalódottságát, amiért nem maradok beszélgetni. De nem lett volna értelme, túlságosan nyúzottnak éreztem magamat.

 

    A szobám semmit sem változott. Nem rendezte át, leszámítva, hogy az ágyamat egy nagyobbra cserélte. Különös érzés volt végignézni gyerekkorom játékain, melyekről rég megfeledkeztem már. Most is a párnáim előtt ücsörgött a kis plüsskutya, a két öreg plüssmackó - melyek egykor apáé voltak, amikor még kisgyerek volt -, és ott figyelt engem a kopott párnababám is, amit anyu csinált, mert mindig rosszul aludtam éjszakánként. A párnababát azelőtt Mattynek hívtam, és ha nem bírtam aludni, rendszerint magamhoz öleltem, és belefúrtam az arcomat. Ez mindig megnyugtatott.

 

    Szemügyre vettem az állatmintás függönyt, ami tiszta volt, de öregebb, mint én magam. Elidőzött tekintetem a mesekönyveken és a babaházon is, amivel sosem játszottam. Fiús gyerek voltam, és Nickkel inkább a kertben rosszalkodtunk, vagy villanyvonatoztunk. Apa ragaszkodott a babaházhoz, remélve, hogy idővel csak kedvet kapok hozzá. De nem volt lehetőségem érdeklődést tanúsítani iránta, mert három héttel azután, hogy megkaptam a születésnapomra, anya felnyalábolt, és elcibált az ország legtávolabbi végébe. Azóta sem jártam itt. Egy évben egyszer láthattam apát és Nickyt, a kéthetes nyaraláson. Ennyi jutott nekem az apámból és a testvéremből. Anya akarta így, ez az ő döntése volt, és apa semmit sem tehetett. Tőle akár minden hónapban találkozhattunk volna. Vagy még sűrűbben.

 

    Elvettem az íróasztalról a rajzot, amit az utolsó este csinált nekem Nick, mielőtt kitört volna a veszekedés, ami megváltoztatta mindannyiunk életét. Apa ehhez sem nyúlt, nyilván múzeumnak tekintette a szobámat, ahová belépve könnyebb volt felidéznie azokat a napokat, amikor még maga mellett tudhatott.

 

    Épp Nick arcát próbáltam magam elé képzelni - miközben komoly képpel dolgozott a Hófehérke figuráin -, amikor kivágódott az ajtó, és Nicolas rontott be rajta. Sötét haját most rövidebbre nyíratta, mint ahogy utoljára láttam, de szemei épp olyan élénken csillogtak. Felkapott, és magához ölelt, olyan erővel, hogy levegőt sem kaptam.

 

- Szia, Szöszke – vigyorgott, miközben homlokon csókolt.

 

- Ne hívj így, utálom – morogtam, de azért örültem, hogy ennyire lelkes az ismételt találkozásunktól.

 

    Nicky tizennyolc éves komortól szólított Szöszkének, mióta először festettem be barna hajamat. Azóta sem változtattam ezen a szokásomon, bár gyerekkoromban megfogadtam, hogy sosem leszek szőke, mert úgy véltem, hogy a szőke haj azonnali IQ zuhanást eredményez. Nick sokat cikizett emiatt, és úgy tűnt, hogy még három év alatt sem unt rá a dologra.

 

- Hogy vagy Szöszke? – kérdezte figyelmen kívül hagyva morgolódásomat.

 

- Arra vagy kíváncsi, hogy még mindig hányingerem van-e a repülőúttól, vagy az érdekel, hogy máris a hideg ráz-e a várostól? Vagy esetleg azt szeretnéd tudni inkább, hogy mennyire hiányzik máris anyu és az otthonom?

 

- Ez is az otthonod, Szöszi. Itt nőttél fel! Vagy szőkén már az emlékezeted is cserbenhagyott? Azt hittem, csak a gondolkodásra hat ki a szőke hajszín – piszkálódott.

 

    Kezdődik – gondoltam magamban, de azért önkéntelenül is elmosolyodtam, ügyelve rá, nehogy észrevegye.

 

- Na és te, hány csajt döntöttél meg az elmúlt két órában? – vágtam vissza, mire széles vigyorra húzta a száját.

 

- Szőkét, egyet se – nyújtotta ki a nyelvét, mintegy éretlen kamasz.

 

    Huszonhat éves volt, öt évvel idősebb nálam, olykor mégis gyerekesen viselkedett, bár ezt sosem bántam. Kedveltem őt, főleg, ha nem próbált meg úgy tenni, mintha az apám lenne.

 

    Ledobta magát az ágyamra, és kényelmesen elhelyezkedett, aztán kérdőn meredt rám.

 

- Mi van? – vontam össze a szemöldökömet zavartan.

 

- Hogy van anya szőke hercege? – kérdezte, bár tudta, hogy Jacknek épp olyan sötét haja van, mint neki.

 

- Jól – feleltem tömören, mert biztos voltam benne, hogy cseppet sem érdekli Jack hogyléte. Azóta utálta, mióta csak megismerkedtek anyával.

 

    Nagyot sóhajtottam, aztán a táskámhoz léptem, és elkezdtem kipakolni a legfontosabb dolgokat. Neszesszert, néhány fényképet anyáról és Jackről, meg persze a kutyámról Jerryről, aki máris pokolian hiányzott. Nick érdeklődve figyelte minden mozdulatomat.

 

- Szóval meddig maradsz velünk? – kérdezte hosszú hallgatás után. Vállat vontam. Valójában magam sem tudtam biztosan.

 

- Talán néhány hónapig – feleltem, bár nem terveztem ennyire hosszú távra. Igazából legszívesebben már reggel visszaindultam volna anyához, bár azért Nicky társaságára vágytam, akár milyen nehéz is volt ezt bevallani magamnak, és apa viszontlátása is felemelő érzés volt. Hiányoztak az életemből, ha más nem, hát ezért megérte átutaznom a fél országot.

 

- Volna kedved holnap kijönni velem a versenyre? – kérdezte izgatottan.

 

    Nick tizenhét éves korában kezdett versenyezni, és azóta remek eredményeket mondhatott magáénak. Hát igen, ebben nagyon különböztünk egymástól, igaz, hogy minden másban is. Nicknek sok mindenhez volt tehetsége. Jól rajzolt, még jobban énekelt, és úgy vezetett, mint egy eszement, mégsem karambolozott soha. A versenyeket sorra nyerte, de nem tekintette életcéljának a versenyzést, hiába is hívták nagyobb istállókhoz.

 

- Persze – bólintottam, bár el sem tudtam képzelni, milyen érzés lesz azt nézni, ahogy őrült sebességgel száguldozik egy rakás másik autó között.

 

    Már előre féltem az egésztől. Tuti egész végig azon fogok görcsölni, nehogy baja essen.    

 

    Nickkel ellentétben én elég szerencsétlen voltam. A saját lábamban is rendszeresen elestem, semmihez nem volt tehetségem, vagy legalábbis még sosem fedeztem fel magamban, és soha semmivel nem tűntem ki a középszerűség mókuskerekéből. Szürke, hétköznapi lány voltam, ami elég hihetetlen, ha az ember tudatában van annak, milyen családba született.

 

    Apa képregényeket rajzolt, ráadásul remekül megélt belőle, anya író volt, éppen karrierje csúcsán, Nick pedig bármihez fogott, mindenben sikerült kiemelkednie a tömegből. Csak én nem örököltem semmit a szüleim remek génjeiből, talán azért, mert Nick elorozta előlem az összes jó tulajdonságot, nekem meg csak a selejt maradt.

 

    Két elmélet jut ilyenkor az eszembe. Az egyik az, hogy az első gyerek a prototípus, a második meg a tökéletesített változtat. A másik az, hogy az első gyerek az eredeti, a megismételhetetlen és felülmúlhatatlan, a második pedig a hátra maradt hulladék. Náluk valahogy így állt a helyzet.

 

    Nick lelkesen ölelt meg még egyszer, mielőtt magamra hagyott. Tudtam, hogy örül, hogy végre nem csak videón láthatom versenyezni. Én kevésbé voltam feldobva a dologtól, de miatta igyekeztem jó képet vágni hozzá.

 

    Lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról az út porát, és a fáradtság egy részét, aztán lefeküdtem, de persze elaludni nem tudtam. Nem meglepő, idegen ágyban feküdtem, egy olyan szobában, ami aligha volt már ismerős számomra. Három fele tudtam csak elaludni, és többször is riadtan ébredtem fel az éjszaka folyamán.

 

    Reggel zombinak éreztem magamat. Álmosan kászálódtam ki az ágyból, és kissé kómásan támolyogtam el a táskámig. Elővettem néhány tiszta ruhát, aztán elbotorkáltam a fürdőszobáig. Kinyitottam az ajtót, és hátrahőköltem, amikor megláttam Nicolast bokszeralsóban a mosdó előtt. Meglepetten meredt rám, kezében a borotváját szorongatva. Úgy tűnt, még mindkettőnknek hozzá kell szoknia, hogy osztoznunk kell a fürdőszobán. Zavartan markolásztam a kilincset.

 

- Oh, ne haragudj, én… Eszembe sem jutott – mentegetőztem, mire vigyorogni kezdett.

 

    Szembefordult velem, és befeszítette kockás hasát, majd villantott felém egy széles mosolyt, feltárva hófehér, hibátlan fogsorát.

 

- Hogy tetszik? – kérdezte a hasára bökve. Megrökönyödve bámultam rá. Kínosan éreztem magamat, és hálát adtam az égnek azért, hogy legalább alsónadrág van rajta. Az lett volna csak a ciki, ha meztelen, amikor rányitok.

 

- Igazán impozáns látvány – grimaszoltam, mire nevetni kezdett.

 

- Legközelebb akár kopoghatnál is, mielőtt rám törsz – jegyezte meg félig komolyan, bár úgy vettem észre, hogy élvezte zavaromat.

 

- Te meg használhatnád a kulcsot, nem dísznek van – vágtam vissza kissé magamhoz térve, aztán rácsuktam az ajtót. A falnak támaszkodtam, és nagyokat lélegeztem. Lelki szemeim előtt állandóan kockás hasát láttam.

 

 

    Visszamentem a szobámba, és lerogytam az ágyamra, ami egyébként nagyon is kényelmes volt. Öt perc múlva Nick már farmerben nyitott be hozzám, de pólót most sem viselt. Megállt az ajtóban, és kíváncsian meredt rám.

 

- Jól vagy? – kérdezte, mintha nem tudta volna, miért vágok olyan fancsali képet.

 

- Mi lenne, ha nem mászkálnál előttem félmeztelenül? – kérdeztem szemrehányóan.

 

- Jaj, ne már hugi. És ha strandon lennénk? – kérdezte nevetve.

 

- De nem vagyunk ott, szóval öltözz fel. És különben se nyitogass be hozzám, csak úgy. Ja, és tudod legközelebb akár kopoghatnál is – ismételtem korábbi szavait.

 

- Te meg használhatnád a kulcsot, nem dísznek van – vigyorgott fülig érő szájjal, aztán kiment.

 

    Egy darabig még meredtem magam elé, és próbáltam magamat meggyőzni arról, hogy hozzászokok majd a gondolathoz, hogy két férfival osztom meg az otthonomat.

 

    Zuhanyozás után lementem a konyhába. Apa és Nick már az asztalnál ültek. Engem vártak, legalábbis erre engedett következtetni a tény, hogy egyikük sem nyúlt még hozzá a tányérján árválkodó pirítóshoz és tükörtojáshoz.

 

- Szép jó reggelt – üdvözölt apa, miközben a nekem kikészített tányér felé intett a fejével. Letelepedtem Nicolasszal szemben, aki kuncogni kezdett. – Mi olyan vicces? – ráncolta a homlokát apa.

 

- Talán nem ártana hozzászoknunk a zárak használatához – kacsintott rám Nick.

 

- Fogd be! – morogtam mérgesen. Reméltem, hogy nem az lesz az első dolga, hogy megossza apával a kínos jelenetünket. Persze tényleg nem ez volt az első dolga. Megvárt vele…

 

- Mire célzol? – kérdezte apa meglepetten.

 

- A Szöszke rám nyitott a fürdőszobában.

 

- Elég megrázó élmény volt – mondtam elszűkült szemekkel. Nick újra kuncogni kezdett.

 

- Azért remélem nem ádámkosztümben voltál – kerekedett el apa szeme, miközben a bátyámra nézett.

 

- Volt rajtam bokszer – biztosította Nick, majd újra rám sandított azzal az alattomos tekintetével, amit gyerekkoromból már jól ismertem.

 

- Jesszus. Remélem azért jól vagy – pillantott rám apa aggodalmasan.

 

- Hé, én álltam ott kiszolgáltatottan – háborodott fel látványosan Nick.

 

- Ha nem volt annyi eszed, hogy bezárd az ajtót – tekintett a plafonra apa, aztán maga elé húzta az újságot.

 

- Kopoghatott volna – jegyezte meg Nick fél komolyan.

 

- Na persze – motyogta apa, miközben lapozott egyet. – Inkább egyetek.

 

    Nick fél perc alatt eltüntette a reggelijét, apa újságot olvasott közben, ezért valamivel lassabban végzett. Én inkább csak tologattam a tojást, nem mintha nem ízlett volna, csak étvágyam nem volt.

 

- Mit csináltok ma? – kérdezte apa, és biztosra vettem, hogy úgy véli, Nickkel együtt töltjük a napot.

 

- Beugrok Rileyhoz, aztán lemegyünk a partra. Délután meg verseny lesz.

 

    Apa meglepetten fordult Nick felé.

 

- Azt hittem, magaddal viszed a húgodat is.

 

- Jön a versenyre, este lecsekkoltam – felelte Nick, mintha ott sem lennék. Hülyén éreztem magamat.

 

- Délelőtt meg itt hagynád egyedül? – sóhajtotta apa megvetően.

 

- Nem gond, úgyis ki kell még pakolnom – vágtam rá gyorsan, mert semmi kedvem nem volt Nick nyakán lógni. Más sem hiányzott, mint hogy én legyek a kishúga, aki terhet jelent számára. Nem vágytam erre a megtisztelő pozícióra.

 

- Felőlem velem jöhet, ha nem zavarja, hogy két sráccal kell a délelőttöt töltenie – vont vállat Nick.

 

- Rendes vagy, de elleszek egyedül is – mondtam zavarodottan.

 

- Szó sem lehet róla! – csattant fel apa kissé ingerültebben, mint ami indokolt lett volna. – Nem azért kértem, hogy költözz ide, hogy aztán egyedül légy egész álló nap.

 

- Nézd, nem várhatod el Nickytől, hogy mindenhová magával hurcoljon, mint egy kéretlen koloncot – mondtam én is kissé morcosabban.

 

    Nick meglepődött a szavaimon. Elmosolyodott.

 

- Nem vagy kéretlen kolonc. Örülök, hogy velük maradsz egy ideig, és szívesen elviszlek magammal, ha épp nem melózni megyek. Különben is jobb, ha mielőbb megismered a barátaimat.

 

    Nem tudtam eldönteni, hogy őszintén beszél-e, vagy csak nem akar megbántani. Máris utáltam magam, amiért belementem ebbe az egész költözéses dologba, de arra gondoltam, hogy apának milyen sokat jelent, hogy velem lehet, ezért nagy levegőt vettem.

 

- Jobb szeretnék kicsit egyedül lenni. Még szoknom kell a házat, és a szobámat – sóhajtottam feszengve.

 

- Arra bőven lesz még időd – zárta le a vitát apa. Nickkel egymásra néztünk, és ő kedvesen elmosolyodott.

 

- Régen szeretted a partot. Azóta ha lehet, még szebb lett. Tetszeni fog.

 

    Lehajtottam a fejemet. Úgy tűnt, hogy senkit sem izgat a véleményem, pedig tényleg nem volt kedvem Nick nyomában kullogni. De nem akartam vitázni, főleg nem apával, ezért bólintottam.

 

    Reggeli után szerettem volna elmosogatni, de apa nem hagyta. Gyorsan elmosott mindent, aztán elindult dolgozni. Az utóbbi időben egy rajzfilmen munkálkodott az egyik neves stúdiónál. Most először foglalkozott ilyesmivel, de nagyon élvezte. Már fél éve, hogy elvállalta a dolgot, bár tudta, hogy így kevesebb ideje marad majd a saját képregényeire. De ez sokkal több pénzt hozott, és a kihívást is szerette, ráadásul új embereket ismerhetett meg, ami fontos volt számára.

 

    Miután kettesben maradtunk, visszamentem a szobámba, és előkotortam a neszesszeremet. A fürdőszoba felé tartottam, amikor Nick kilépett a szobájából.

 

- Mennyi idő alatt készülsz el? Csak azért kérdezem, hogy mit mondjak Rileynak, mikor érünk oda.

 

- Figyelj Nick, nem kell ezt csinálnod. Tudom, apának mi a véleménye a dologról, de felnőtt vagyok, és nem kell pesztrálnod, mint egy pisist – motyogtam zavartan. Nick odalépett hozzám, és átkarolt.

 

- Örülök, hogy végre nem csak fotókon láthatom a húgomat, és nem bánom, ha velünk jössz. Tényleg. Jó újra veled lenni. Elvégre hónapok óta nem találkoztunk, és az évi két hét azért elég kevés. Ha belegondolsz, nem is ismerjük egymást igazán.

 

    Igaza volt. Semmit sem tudtam róla. Idegenek voltunk egymásnak, és csak a vérünk kötött minket össze. Végül elmosolyodtam, kissé bátortalanul, mire homlokon csókolt.

 

- Szóval mikor indulhatunk? – kérdezte újra jókedvűen.

 

- Tíz perc – sóhajtottam megadóan. Elnevette magát.

 

- Azért ne vágj ilyen képet, nem a vesztőhelyre tartunk – vigyorgott, miközben a szobája felé vette az irányt. Láttam, amint előkotorja a zsebéből a telefonját, de eltűnt, mielőtt a füléhez emelte volna.

 

    Rendbe szedtem magamat, már amennyire ez lehetséges. Fogalmam sincs, miért nem örököltem a szüleim külsejét. Mindketten feltűnően kellemes jelenségek voltak, nem beszélve Nickről, akinél nem sok vonzóbb srácot láttam életemben. Ezzel szemben én átlagos voltam, emiatt sokszor tört rám kisebbségi érzés. Tényleg nem örököltem semmi jót a szüleimtől.

 

    Nem volt időm ezen búsulni, bár egy percig elnézegettem magamat a tükörben. Mindent összevetve nem voltam csúnya lány, csak épp nem az a típus, akiért a fiúk sorban állnak. Persze ennek talán nem csak a külsőm az oka, hanem visszahúzódó magatartásom is közrejátszhatott a dologban. Egyébként is az a fajta lány voltam, akiben csak a barátot látták meg a fiúk, a nő helyett. Nem hibáztattam őket érte, ami azt illeti, ha valaki mégis szemet vetett rám, nekem sosem tetszett az illető. Talán túl válogatós vagyok – tűnődtem. Persze azért, mert nem születtem bombázónak, még lehetnek normális elvárásaim.

 

    Tíz perc múlva már Nick kocsijában ültünk. Szokásomhoz híven nem boldogultam a csattal. Általában annyit bénáztam vele, hogy az aktuális ember, aki a volánnál ült, már türelmetlenül meredt rám, mire valahogy sikerült a helyére kattintanom. De Nick más volt. Először csak mosolygott ügyetlenségemen, aztán bekapcsolta helyettem az övet. Bár kihúzni nem segített, amivel jó fél percig bajlódtam.

 

- Hogy lehet egy olyan tökéletes srácnak, mint te, olyan szerencsétlen húga, mint én? – kérdeztem, mikor sebességbe tette a kocsit. Vigyorogni kezdett.

 

- Ha ez vígasztal, én pont azért szeretlek, mert nem vagy tökéletes – nevetett.

 

    Sokat tűnődtem azon, milyen lett volna az életem, ha a szüleim együtt maradnak. Vajon akkor is jól kijönnénk Nickkel? Vagy már egymás agyára mentünk volna? Ezt már sosem tudom meg, de egy biztos, minden annyira más lenne, ha nem így alakulnak a dolgok.

 

    Nicky arról faggatott, hogy mit csinálok otthon a szabadidőmben. Túl sokat nem tudtam erről beszélni, mert általában semmit sem csináltam. Olvastam, vagy játszottam a gépemen, amit Jack vett nekem nem sokkal azután, hogy hozzánk költözött. Azóta kétszer is lecserélte, hogy mindig fussanak rajta az aktuális játékok. Tudom, szokatlan, hogy egy lány a gépe előtt ülve vészeli át a fél napját, de nem igen voltak barátaim, így talán ez megbocsátható nekem.

 

    Aggódtam amiatt, hogy milyen lesz a bátyám haverjával tölteni a délelőttöt. Talán Nick tényleg nem bánta, hogy velem kell lennie, de vajon a barátja mit szólhat hozzá, hogy rákényszerül a társaságomra? Szorongva vártam, hogy túl legyek a délelőttön.

 

    Amikor megérkeztünk, Nicky leparkolt a kétszintes ház előtt. Szebb volt, mint a mienk, és sokkal nagyobb. A kertben egy méretes német juhász csóvált a kerítés felé csörtetve, úgy tűnt, hogy kedveli Nickyt, mert kidugta az orrát a kerítésen, és nyalogatni kezdte a kezét, miközben megállás nélkül dumált a német juhászokra jellemző búgó hangon. Nick megnyomta a csengőt, majd leguggolt, és alaposan meggyömöszölte a kerítésen keresztül a kutya fülét.

 

- Hé, Dante, ne nyálazd össze Nicolast! – kiabálta a magas, vékony fiú, aki kilépett az ajtón. Ismerős volt az arca, régebben biztos találkoztunk már, bár nem tudtam a nevét, és nem emlékeztem rá, hogy ki lehet.

 

    A fiú elindult felénk, miközben leplezetlen érdeklődéssel vett szemügyre.

 

- Üdv Riley, mi a pálya? – kíváncsiskodott Nicolas.

 

- Helló Nicky. Kerüljetek beljebb – mondta a fiú, miután kezet rázott a bátyámmal, és kitárta a kaput. A kutya őrült toporzékolásba kezdett, de láthatóan ügyelt rá, hogy ne lépjen ki a kapu vonalán túlra. Ahogy Nick beljebb került, azonnal felugrott rá, majdnem hanyatt döntve őt.

 

- Elég Dante! Nyughass! – sziszegte a fiú, mire a kutya lefeküdt a földre, és nyüszíteni kezdett. Óvatosan léptem be, igyekezve távol maradni az ebtől, nem mintha nem rajongtam volna a kutyákért, de ösztönösen is tartottam egy idegen, ekkora méretű jószágtól. Sokkal nagyobb volt az átlag német juhászoknál.

 

- Riley, emlékszel még a húgomra? Jasmin, Edward, Edward, Jasmin – mutatott be Nick, miután leporolta magát.

 

- Persze, hogy emlékszem, bár jócskán megváltoztál azóta, hogy utoljára találkoztunk – mosolygott rám a fiú.

 

    Megdöbbentem, hogy ismerősként köszöntött, mert én nem tudtam hová tenni, hiába is volt az arca ismerős.