Reggel kimerülten csaptam le az órát, olyan erővel, hogy leborult az éjjeliszekrényről és nagyot csattant a padlón. Erre kicsit magamhoz tértem. Felültem és kábán pillantottam az ablak felé. Már beszöktek a nap sugarai az ablakon, és a sötétség átengedte helyét a mindent elöntő, langyon fénysugaraknak.

 

   Csak New Yorkban kényszerítettem magam a koránkelésre, hogy segíteni tudjak apának. Otthon általában éjjel dolgoztam és nappal aludtam. Nehéz volt lelket öntenem magamba. Még a zuhany sem segített abban, hogy tíz másodpercnél tovább kibírjam pislogás nélkül. Kómásan öltöztem fel, azt se nézve, mit húzok magamra.

 

   A lakásban nem volt konyha, egy étterem felett nem lett volna túl sok értelme, így ahhoz, hogy magamba dönthessem a szokásos reggeli kávémat, muszáj volt lekecmeregnem a földszintre, ahol már zajlott az élet. Bár az étterem általában legkésőbb egykor bezárt, a kávézó non-stop üzemelt. Most is voltak páran az asztaloknál, legtöbben kávét, vagy capuccino-t kortyolgatva. A földszinten azonban csak az alkalmazottak tevékenykedtek. Takarítottak, terítettek, ablakot pucoltak és minden olyan dolgot elvégeztek, ami hozzátartozott a nyitás előtti rituáléhoz.

 

   Ben már a pult mögött állt, és a poharakat rendezgette. Amint észrevett, széles vigyorba húzódott a szája.

 

- Te jó ég, de szarul nézel ki – „bókolt” a tőle megszokott nyíltsággal.

 

- Köszi, éppen ezt akartam hallani! – motyogtam kábán, miközben felültem egy bárszékre.

 

- Feketén?

 

- Naná – nyögtem és a pultra hajtottam a fejemet. Sehogy sem sikerült meggyőzni róla magamat, hogy többet aludtam öt percnél. Fél kettőkor értem haza hajnalban. Most fél hetet mutatott az óra. Karina egyszer tutira a sírba visz az éjszakai programjaival.

 

   Benji kitöltötte nekem a kávét, aztán letörölte a pultot. Kissé zokon vettem, hogy addig sem borulhattam rá, de szerencsére hamar végzett. Kínkeservvel tudtam csak felemelni a kezem, hogy megízleljem az egyébként isteni fekete levest. Pokoli erős volt, de így szerettem, és Ben ismert már annyira, hogy tudja, enélkül élni sem tudnék ilyen korán.

 

   Fél órát még ellébecoltam a pultnál, aztán én is munkához láttam. Az étteremnek három étlapja volt. Ezt apa találta ki, hogy változatosságot csempésszen a mindennapokba. Három féle menü volt összeállítva, így még több féle ételt lehetett felszolgálni a vendégeknek, illetve, akik minden nap nálunk ettek, azok sem unták meg a kínálatot. Kicseréltem az étlapokat, elrendezgettem az asztalokon a gyertyákat, és friss vizet hoztam a vázákba, majd kicseréltem a virágokat újakra. Minden asztalon három vörös rózsa díszelgett. Imádtam őket.

 

   Kilenckor nyitott az étterem, és megjöttek a pincérek is, hogy váltsák az éjszakás műszakot. Csak Ben érkezett mindig korábban, mert Miguel messze lakott, és Bennel abban állapodtak meg, hogy a szokásos fél kilenc helyett, reggel hatkor váltanak. Apát nem zavarta, csak az számított neki, hogy mindig legyen valaki a pultnál.

 

   Ben és Miguel jól kijöttek egymással, mivel testvérek voltak. Egy idegen nem tudta volna megkülönböztetni őket, hiszen egypetéjű ikrekként látták meg a napvilágot, de én tökéletesen láttam a köztük lévő apró különbségeket. Miguel szeme egy árnyalatnyival sötétebb volt, a haja íve is eltért Benétől, és a szája csücskében folyamatosan ott tanyázott egy édes, apró ránc. Mindkettőjüket szerettem, barátaimként tekintettem rájuk, és mindig szívesen lógtam velük.

 

   Ahogy elnéztem Benjit pakolászás közben, magával ragadott az ihlet. Felrohantam a szobámba az egyik fényképező gépemért, és vagy egy órán keresztül kattogtattam az étteremben. Még csak szivárogtak be a vendégek, de mindenki szívesen mosolygott rám egy kép erejéig, ami még jobban meghozta a lelkesedésemet. Annyira elragadott a hév, hogy muszáj volt felmennem a műterembe, és festeni valamit.

 

   Délután előtt nem is kerültem elő. Apa persze rögtön megszidott, hogy elfelejtettem ebédelni. Képtelen volt megszokni, hogy más az életritmusom, mint az övé. Ezúttal sehová sem kellett mennie, így együtt töltöttük a délutánt. Segítettem neki, amiben tudtam, és fél hat körül már nem is maradt tennivalónk. Leültünk egy asztalhoz és beszélgetni kezdtünk. Egészen addig merültem el a verbális kommunikáció izgalmas rejtelmeiben, amíg meg nem pillantottam Robert Pattinsont, aki anélkül lépett be az étterem ajtaján, hogy felnézett volna. Egyenesen egy üres asztalhoz ment, és kényelembe helyezte magát. Az első, ami feltűnt, hogy egy másik könyvet hozott magával, mint előző nap. Akkor egy életrajzot olvasott, most egy történelmi regényt tett le maga mellé.

 

   Jenny kivitte neki az étlapot, amit mindössze egyetlen percig tanulmányozott, aztán kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett, anélkül, hogy észrevett volna.

 

   Apának feltűnt, hogy már nem figyelek rá, ezért felállt és magamra hagyott. Megszokta, hogy rendszerint elkalandozom egy idő után. Én is feltápászkodtam. A pult felé menet lopva Robertre pillantottam, aki éppen fellesett a könyvéből. Találkozott a tekintetünk. Egyikünk sem fordult el, csak mosolyogva biccentettünk egymásnak, aztán visszavonultam az irodába, de ezúttal csak azért, hogy játsszak valamit apa gépén.  

 

   Nyolc körül Jenny lépett be az ajtón. Egy darabig téblábolt, amíg végre hajlandó voltam felé fordulni.

 

- Mi a helyzet? – kérdeztem mindenfajta lelkesedés nélkül.

 

- Gondoltam érdekel, hogy a kis színészpalántánk ismét kezdi türelmét veszíteni. Két lány már vagy tíz perce az asztalánál áll és nem akarják észrevenni magukat.

 

   Cseppet sem lepett meg a dolog. Kiléptem a játékból és kikapcsoltam a gépet. Jenny közben érdeklődve figyelt.

 

- Akkor most rendszer lesz ebből? Úgy értem, ő jön, te meg megvéded, mint valami anyatigris? – kérdezte vigyorogva.

 

- Nézd, nekünk jó, ha úgy megy el innen, hogy elégedett. Végül is, ebből élünk, nem igaz?

 

   Jenny tovább vigyorgott, ami máskor idegesített volna, de most csak egy elnéző mosollyal pislantottam felé. Kimentem a pulthoz és úgy tettem, mintha millió dolgom lenne, miközben tekintetem újra és újra Rob felé fordítottam, amíg észre nem vett. Szinte esdekelve nézett rám, mire felvontam a szemöldökömet. Mintha megértette volna, hogy ezzel gyakorlatilag azt kérdeztem tőle, igényt tart-e a segítségemre, bólintott egyet, de olyan finoman, hogy a lányok nem vették észre.

 

   Jenny incselkedően rám kacsintott, amit csak egy morgással konstatáltam, aztán kértem egy korsó sört, mint korábban, és elővettem a könyvemet. Rob már szinte könyörgően figyelte ténykedésemet. Azt hiszem, kicsit lassúnak talált. Mosolyogva indultam az asztala felé, ő pedig valósággal sóvárogva követett a tekintetével. Tudtam, hogy minden alkalmazott engem figyel, de már megszokták merészségemet, és inkább kíváncsiak voltak, mint meglepettek. Amikor odaléptem az asztalhoz, Rob szabályszerűen felugrott és gyakorlatilag rám vetette magát, mint egy kiéhezett fenevad.

 

   Hamar észhez tért, talán őt magát is meglepte a reakciója, ami sokkal intenzívebb volt, mint amire számítottam.

 

- Hiányoztam? – kérdeztem félmosollyal, miközben a lányok tátott szájjal figyeltek minket. Rob lelkesen bólintott, de azért szégyenlős volt a mosolya. – Bocsi lányok, de akartok valamit? – fordultam a kis közönségünk felé.

 

- Mi csak… csak… - felhúztam a szemöldökömet, mire a vörös lányzó zavarba jött.

 

- Nem akartunk zavarni…

 

- Helyes! – közöltem ridegen, aztán Robert felé fordultam, aki időközben visszalépett a széke mögé, de még nem ült le. Amint a lányok otthagyták az asztalt, kihúzott nekem egy széket és hálásan mosolygott rám. Még mindig bátortalannak tűnt.

 

- Bocs az előbbiért – nyögte kényszeredetten. Vállat vontam.

 

- Elég hatásos volt – jegyeztem meg nevetve, amíg leültem. Ő is helyet foglalt és elém tolta a cigarettáját.

 

- Kösz – suttogta maga elé.

 

- Nincs mit – feleltem és kinyitottam a könyvemet, miközben a sört letettem elé az asztalra.

 

    Ahogy előző nap, most sem beszélgettünk. Mind a ketten olvastunk. Úgy negyed órája ücsörögtem az asztalánál, amikor egy lány mellénk lépett. Egyenesen Robra szegezte világos szemeit és épp nyílt volna szóra a szája, amikor megelőzve én törtem meg a csendet.

 

- Nem, nem ad autogramot és fényképet sem csinál. Olvas, ha nem tűnt volna fel.

 

   Rob nem mozdult, a lány pedig döbbenten hápogott.

 

- Ő is ember és most nem forgat, mint láthatod. Te sem örülnél, ha folyton megzavarnának, amikor próbálsz kikapcsolódni.

 

- Ő… igen… én csak… ne haragudjatok – hadarta a lány és gyorsan tovább állt egy közeli asztalhoz, ahol két másik társa ült.

 

   Robert csak akkor nézett fel, amikor eltelt legalább egy perc. Mosolygott egyet és biccentett felém. Valahogy tetszett a szótlansága. A New Yorkban eltöltött szabadidőm nagy részét Karinával osztottam meg, aki megállás nélkül karattyolt, így rám is üdítően hatott a fiú csendessége. Kifejezetten élveztem, hogy nem beszél feleslegesen. Viszonoztam a mosolyát, aztán olvastunk tovább. Hosszabb szünetet tartottam, mint előző nap. Majdnem egy órát ücsörögtem mellette. Kétszer is felém nyújtotta a cigarettás dobozát és én mindkétszer el is fogadtam a felkínált bűz rudat. Ez a minimum, ha már hős megmentőt játszom a kedvéért.

 

   Csak akkor álltam fel az asztalától, amikor apa előkerült. Láttam az arcán a döbbenetet. Pontosan tudta, kivel lát egy asztalnál. Robert kicsit csalódottnak látszott, amikor rájött, hogy távozni készülök.

 

- Ma még vendégem voltál a sörre, de legközelebb már a számlán lesz az ára – jegyeztem meg mosolyogva. Bólintott egyet és búcsúzóul még megajándékozott egy ragyogó mosollyal.  

 

   Apa már várt a pult mögött. Tudtam, hogy nyíltan rákérdez majd a dologra, ezért meg sem vártam, hogy megszólaljon, csak beléptem a függönnyel eltakart iroda ajtón. Természetesen követett, hiszen bizonyára furdalta az oldalát a kíváncsiság. Ezek szerint nem hallott a tegnapi mentőakciómról.

 

- Ez a fiú az, akire gondolok? – kérdezte, amint belépett az ajtón.

 

- Feltételezem igen – mosolyogtam. – Nem tudhatom, kire gondolsz – tettem hozzá nevetve.

 

- Mit kerestél az asztalánál? – faggatott tovább anélkül, hogy szóvá tette volna korábbi megjegyzésemet.

 

- Éppen azon vagyok, hogy mindenkinek elmondja, mennyire rajong ezért a helyért – vigyorogtam. Apa zavartan vonta össze sötét szemöldökét.

 

- Oké, azt hiszem, fogalmam sincs, miről beszélsz, kislányom – vallotta be. Néhány mondatban vázoltam neki az eseményeket. Nem nagyon örült, hogy udvariatlanul koptattam le a srác rajongóit, de azért tudtam, hogy büszke rám, amiért a segítségére siettem. Bár a világért sem vallotta volna be.

 

   Mire újra kimentem, Robert már nem volt az asztalnál. Elkaptam félúton Jennyt, aki éppen a pult felé tartott.

 

- Elment? – kérdeztem meglepetten.

 

- Igen. Azt üzeni, hogy kifizette a sört és köszöni a pesztrálást – vigyorgott Jenny.

 

- Hát azt köszönheti is – kacagtam fel, aztán visszavonultam a műterembe festeni.

 

   Tízkor Karina szokásához híven beállított. Elég lelkes volt az arca, amiből rögtön tudtam, hogy már informálódott odalent. Csóválni kezdtem a fejem, amikor könyörgően rebegtette a szempilláit.

 

- Nincs mondanivalóm. És nem, most sem beszélgettem vele. A mi szerelmünk csendes – viccelődtem, mire csalódottan felmordult és duzzogva vetette le magát a kanapéra.

 

- Legközelebb itt tarthatnád, amíg ideérek. Megnézném magamnak – vetette fel nem túl vonzó ötletét.

 

- Na persze. A végén tőled kéne megvédenem. Tutira rávetnéd magad – gúnyolódtam. Vonallá keskenyedett egyébként telt, formás ajka. Sértődötten nézett rám.

 

- Nem is igaz – motyogta az orra alá.

 

- Haha, jót derültem – gonoszkodtam tovább. Morcosan vágta hozzám az egyik díszpárnát, aztán színpadias sóhaj kíséretében végignyúlt a szófán.

 

- Néha úgy utállak – nyafogta, persze tudtam, hogy ez nem igaz. A legjobb barátnőm volt, és valahányszor távol voltam New Yorktól, megállás nélkül lógott a neten, hogy dumálhasson velem.

 

- Nos, legalább van egy rajongóm – dobtam vissza neki a párnát. – Ma nincs kedvem elmenni. Baj lenne, ha maradnánk? – kérdeztem témát váltva. Csóválni kezdte a fejét. – Állhatnál nekem modellt. Van egy jó ötletem…