Hisztéria - Napló egy vámpírról 1. rész

2009.08.09. 06:00

1. Fejezet

Ismeretlen ismerős

A szokásos péntek esti nyüzsgést szemléltem. Alig volt már szabad asztal. Egy a falnál, közvetlenül az ablak mellett, egy pedig a paraván mögött. Az emeleten már nem volt hely, bár nem láthattam a pult mögül, de Jenny említette egy perce, amikor kezében egy tálcával mellém lépett. Furcsa újra itt lenni.

New York a második otthonom. Más, mint Európa, nem csak azért, mert itt mindenhol felhőkarcolókat látni, és az utakon óriás sorokban állnak az autók. Az emberek is mások. Mindenki rohan, mindenki siet… ezt a tulajdonságát sosem tudtam megszokni a városnak. Odahaza minden olyan más. Olyan nyugodt… persze nem mindenhol, de a szülővárosomban mindenképpen. Pedig olyan helyen lakok, ahol a turisták minden nyáron tiszteletüket teszik.

New Yorkban nem csak az emberek mások és az összkép, de a levegő is. Valahányszor leszállok a repülőről, időbe telik, mire képes vagyok normálisan lélegezni. A szmog eltelíti a tüdőmet, ami szinte sikítva tiltakozik a benzingőz ellen. De alkalmazkodom, mást nem tehetek. Két helyen élni egyszerre csak úgy lehet, ha az ember mindenhol a pozitívumot keresi, mindenhol a helyi előnyöket veszi csak figyelembe, és a hátrányokról igyekszik nem venni tudomást.

Ha apánál vagyok, az együtt jár azzal is, hogy sok a szabadidőm. Számára az étterem az első. Megértem, hiszen ebből él, és mióta elváltak anyával, másban nem is leli örömét. Néha besegítek neki, ha nagy a forgalom, és nincs kedvem otthon gubbasztani. Persze nem lehet okom panaszra. Az életének része vagyok most is, és bár ideje nincs rám, igyekszik tekintettel lenni az igényeimre. Ezért is rendezte be a műtermet az étterem fölött.

A kétemeletes épület legfelső szintjén lakunk. Elég nagy, tágas hely, ráadásul a műterem több mint a felét elfoglalja. Apának nincsenek nagy igényei. Egy kis hálószoba és egy nem túl tágas nappali. Ennyi kell neki. Én azért nem érem be ilyen kevéssel. A szobám elég kényelmes és világos is. Az utcára néz az ablak, nem a sikátorra, mint apué. Meg is örülnék, ha a szomszéd ház falát kéne bámulnom.

A kedvenc helyem mégis a műterem. Nem csak azért, mert mindenem elfér benne, hanem azért is, mert hatalmas ablakainak köszönhetően egész nap bejutnak a napsugarak, hogy uralmuk alá vonják a helyiség minden eldugott szegletét. A nap pont az ablakomra süt, ezért ha dolgozom, kellemes meleg simogatja az arcomat.

Apa éppen beszerző körúton volt, csak órákkal későbbre vártuk vissza. Még mindig szívesen ment el személyesen az áruért. Szerette a város pörgését, és a dugók sem zavarták. Mindig zenét hallgatott a kocsiban, sosem türelmetlenkedett. Ezt sajnos nem örököltem tőle. Összességében azonban elég szerencsés vagyok. Sok jó tulajdonságom van, bár a türelem nem tartozik közéjük. Én mindig úgy érzem, hogy késésben vagyok, hogy valamiről lemaradtam, hogy az időmet vesztegetem.

De ilyenkor, amikor az étterem élénk lüktetését figyelem, valahogy megáll az idő. Előszeretettel bámulom az emberek arcát, figyelem a reakcióikat, a tekintetüket, az egymás felé intézett mozdulataikat. Mindig is megfigyelő típus voltam. Ez éltetett. A részletek varázsa, elveszni a pillanatban, megmártózni az apró, jelentéktelennek tűnő apróságokban.

Ezúttal egy fiatal srác ragadta magával a tekintetemet. Valahogy más volt, mint a többiek. Az arca karakteres, erős, jellegzetes vonásokkal. A tekintete komoly, kissé távoli. A mozdulatai bizonytalanok, az arca szomorú. Ismertem őt, látásból. Színész volt, ráadásul az utóbbi időben nagyot lendült a karrierje. Egyetlen filmjét láttam, azt, amivel befutott, ami megváltoztatta az életét, amitől több lett, mint egy srác a sok közül. Tudtam, hogy népszerű. A lányok a lelküket is eladták volna azért, hogy randira hívja őket. Én azonban nem estem hanyatt tőle. Nem játszott rosszul a filmben, de nem is hagyott bennem mély nyomot. Csak most, hogy itt ült, tőlem egy méterre, most láttam csak, mennyire érdekes az arca.

A munkám miatt mindig megnézem az embereket, de más szemmel, mint mások. Én az apró, sajátságos dolgokat keresem bennük. Azt, amitől egyediek, ami megkülönbözteti őket egymástól. Egy kifejező tekintet, egy jellegzetes vonás, egy feltűnő részlet az arcukon, bármi, ami miatt nem olvadnak a tömegbe.

A fiúnak sok jellegzetessége volt. Először is a szeme formája. Egyenként is érdekes vonású szemei voltak, és együtt csak még különlegesebb hatást keltettek. Aztán az orra. Igen, az nagyon megfogott. Tetszett a szája mentén húzódó finom ránc is. Fiatalnak tűnt még ahhoz, hogy ilyen ráncot viseljen az arcán. A szeme sarkában több apró barázdát is felfedeztem. Mintha nehéz életet tudna maga mögött. Mintha minden nappal meg kéne küzdenie az élet nehézségeivel. Talán így is volt. Talán ezért tűnt annyira szomorúnak és megviseltnek.

Két órája ült az egyik sarok asztalnál, és azóta próbált olvasni, de mindig megzavarták. Szinte folyamatosan odament hozzá néhány lány. Fényképet, aláírást akartak tőle, és egyre nehézkesebben mosolygott rájuk. Tudtam, hogy a pokolba kívánja őket. A lányok nem vették észre rajta azt, ami az én gyakorlott szemeimnek nyilvánvaló volt. A harag… egyre jobban érzékeltem vonásain, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Fáradtan sóhajtozott, és bár mindent megtett azért, hogy megőrizze hidegvérét, úgy tűnt, előbb-utóbb felugrik, és rájuk zúdítja majd a feszültségét. Vajon miért nem hagyják már békén? Érthetetlen. Végül is most nem színészként ül az asztalnál, csak, mint egy ember. És mint mindenkinek, neki is kijárna egy kis csendes nyugalom. De nem, ezek a lányok túl gyerekek még ahhoz, hogy ezt megértsék.

Eltűnődve támaszkodtam az ajtófélfának, meghúzódva az árnyékban. Engem nem világított meg a pult fölötti lámpa fénye. Az ajtón lógó függöny jótékony takarásából szemléltem az eseményeket, amíg Miguel mellém nem lépett.

- Nem akarsz szünetet tartani? Reggel óta itt vagy.

Lassan emeltem rá tekintetem. Nehéz volt elszakítanom a fiúról. Kíváncsi voltam arra, miként mélyülnek el egyre inkább ráncai, ahogy fokozatosan foszlik semmivé a nyugalma.

- Hogy? – kérdeztem elgondolkozva. Ez jellemző volt rám. Mindig elmélyültem önnön gondolataimban. Mintha egy másik világ határán lebegnék.

- Csak azt mondtam, hogy kicsit szusszanhatnál egyet. Hidd el, meglesz mindenki fél órán keresztül az óvó tekinteted nélkül is.

Halványan elmosolyodtam. Na igen, reggel hat óta nem tartottam szünetet. Délelőtt segítettem a rendelést összeállítani, aztán tartottam egy gyors, nagyjábóli leltárt, utána tanulmányoztam a könyvelést. Ha New Yorkban időztem, igyekeztem levenni némi súlyt apa válláról, hogy kicsit ő is lazíthasson. Mivel az étterem tíz éves korom óta a tulajdonát képezte, félig-meddig ebben nőttem fel. Még egészen kislány voltam, amikor apa elmagyarázta, hogy miként működnek a dolgok. Mindent megmutatott, és minél idősebb lettem, annál inkább bevont az étterem mindennapjaiba.

A "Heart of Europe" nem csak étterem volt. Egy héten háromszor élő zene szórakoztatta a vendégeket, éjjelente sokszor tartottak itt mindenféle bulit. Szülinapok, legénybúcsúk, céges összejövetelek. Sokan csak azért tértek be, hogy egy sör mellett beszélgessenek, mások kifejezetten az európai konyha miatt részesítették előnyben a helyet. Sok volt a visszatérő vendég, de mindig akadtak újak is. Felkapott hely volt, és apa mindig ügyelt rá, hogy az is maradjon. Értett a vendéglátáshoz, nem csak azért, mert ebből szerzett végzettséget, érzéke is volt hozzá. Mindig tudta, mikor mit tegyen, hogy újra és újra csempésszen egy kis változatosságot az étterem életébe. Odafent, az emelet inkább kávézóként funkcionált, bár kaját rendelni ott is lehetett, de a félhomály és a halk, nyugtató zene miatt oda főleg beszélgetni jártak az emberek. Itt, a földszinten többen rendeltek ennivalót, és rendszerint az emberek azután, hogy ettek, távoztak is.

Nem úgy, mint a srác, aki miután vacsorázott, olvasni akart. Hiába húzódott egy sarokba, mégis mindig megtalálták. Komolyan sajnáltam szegényt. Már nyolc is elmúlt, de töretlenül zaklatták rajongói. Csupa kislány. Csupa éretlen kamasz. Gondoltam egyet, Miguelre mosolyogtam és kivettem a könyvemet a pult alól.

Most három lány állt a srác asztalánál. Messziről is látszott, hogy próbálja lerázni őket.

- Igazad van, ideje szusszannom egyet – fordultam Miguel felé, majd kiléptem a pult mögül. – Kérek egy korsó sört – mosolyogtam Miguelre, aki meglepetten nézett rám. Néha söröztem ugyan, de sosem akkor, amikor apa távol volt. Minden esetre eleget tett a kérésemnek, és nemsokára már kezemben a korsó sörrel indultam meg a fiú asztala felé.

Amikor odaértem az asztalához, megálltam, a sört letettem elé és közvetlen hangon megszólaltam.

- Bocs Rob, feltartottak, sokat késtem? – miközben beszéltem, odahajoltam hozzá és két puszit nyomtam az arcára. Megrökönyödve nézett rám, de mielőtt még rajongóinak feltűnhetett volna, feléjük fordultam. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem. Döbbenten néztek rám. Érezték hangomon, hogy eszem ágában sincs segíteni nekik. Zavartan nyögtek valami nem féleséget és elkotródtak az asztaltól. Visszafordultam a még mindig zavarodott Robert felé és mosolyogni kezdtem. – Bocs a puszi miatt, de gondoltam, ha azt látják, hogy rám vártál, akkor végre leszállnak rólad.

A srác nagyokat pislogott rám, miközben ízlelgette a szavaimat. Egy pillanatig hagytam neki időt. Ezalatt végigmértem és szemügyre vettem jobban is. Egy sötét, kopott kardigánt viselt, szürke, színét vesztett pólóval. A fekete, szakadt farmert csak a pulttól láttam, hiszen most eltakarta az asztal, de az öltözékéhez egyáltalán nem illő, viszonylag elegáns órát jobban is szemrevételezhettem. Mindez nem tartott tovább néhány másodpercnél. Mikor úgy döntöttem, elég időt adtam neki, folytattam.

- Általában ha szünetet tartok, akkor egy könyvvel leülök egy üres asztalhoz. Most van két üres asztal. Vagy leülhetek ide is. Te olvasol, én olvasok, a lányok meg békén hagynak. Tiéd a döntés.

Meglephette nyíltságom, mert egy darabig semmit sem szólt, végül bátortalan mosoly kíséretében szemével intett az egyik szabad szék felé. Leültem, kinyitottam a könyvemet és olvasni kezdtem, anélkül, hogy kommentárt fűztem volna az eseményekhez. Ahogy megjósoltam, egyetlen lány sem jött oda hozzánk. Fél órán át néma csendben ültünk. Néha belekortyolt a sörbe, illetve egyszer megkínált cigivel, de akkor sem szólalt meg. Némán fogadtam el az előre kihúzott cigarettát. Tüzet adott, egymásra mosolyogtunk, aztán olvastunk tovább.

Fél óra múlva felálltam. Rám emelte kíváncsi tekintetét és csendben fürkészte az arcomat.

- Most már mennem kell. Majd szólok a lányoknak, hogy jelezzék, ha ismét túl sokan zaklatnának. Remélem, hogy jó szájízzel távozol tőlünk. A sörre a vendégem voltál. Ha már nem találkoznánk, további szép estét! – mondtam és még egyszer rámosolyogtam. Biccentett felém és visszamosolygott, de semmit sem szólt, és valahogy így éreztem természetesnek.

Visszavonultam az irodába, hogy beleássam magam a papírmunkába. Amikor valaki krákogni kezdett mellettem, zavartan néztem fel. Miután megláttam Karina arcát, csodálkozva pillantottam az órára.

- Már tíz múlt? – kérdeztem szörnyülködve. Iszonyatosan gyorsan telt az idő. Karina vigyorogni kezdett.

- Elkéstél! – jegyeztem meg kissé félvállról.

- Dugó – felelte foghegyről és ledobta mellém a cuccát. – Képzeld, mi történt, mikor megjöttem – kezdte, nem törődve azzal, hogy újra a papírkötegre meredtem. – Robert Pattinson éppen a pultnál állt és felőled érdeklődött.

- Felőlem? – emeltem fel a tekintetemet, hogy leolvassam az arcáról a gondolatait. Csúfondáros mosollyal nézett rám.

- A neved érdekelte és az, hogy mivel ütöd el a szabadidődet. Kicsit meglepődött, mikor azt felelték neki, hogy olvasol valamelyik asztalnál. Aztán fizetett és távozott. Bár elég töprengő fejet vágott.

- Szóval lekáderezett – mosolyogtam. Cseppet sem zavart a dolog. Igazából inkább szórakoztatott.

Karina tovább vigyorgott. Nyilván lenyomozta Rob kérdésének okát.

- Mehetünk – váltott végül témát.

- Még tíz perc – ígértem és félretoltam a papírokat. Végül is megvárnak. Reggel ugyanúgy itt fognak lapulni az asztalon, sunyin, változatlanul. Nem fogják rendbe tenni magukat.

Még váltottam néhány szót a többiekkel és köszöntem apának, aki éppen megérkezett. Kiderült, hogy még beugrott egy barátjához is. Azért maradt távol ilyen sokáig.

Karinával elnéztünk még egy koncertre. Odavolt a tomboló tömegben való rángatózásért. Nem húztam a szám, már megszoktam ezt a tulajdonságát, és próbáltam a legjobbat kihozni az estéből, mint mindig.

Már órák óta táncoltunk, amikor felhozta azt a témát, ami egész este izgatta.

- Szóval, tényleg csak úgy odamentél hozzá?

- Kihez? – kérdeztem, miközben próbáltam túlkiabálni a zenét. Először nem esett le miről beszél.

- Robert Pattinsonhoz – hajolt közelebb, hogy jobban hallhassam a szavait.

- Oh, hogy őhozzá – sóhajtottam, aztán mosolyogva rándítottam meg a vállamat. – Fogalmad sincs, hányan mentek oda hozzá. Elég elnyűtt volt már az arca. Azt hiszem, készült kirobbanni, mint egy vulkán. Csak nem hagyhattam, hogy hozzávágja valakihez a poharát.

Karina leplezetlen izgatottsággal itta szavaimat. Láttam a szemén, mennyire irigy rám. Nos, talán tényleg bátrabb voltam az átlagnál, és sosem féltem megszólítani az idegeneket. Még akkor sem, ha történetesen Hollywood újdonsült kedvencéről volt szó. Bár az is igaz, hogy kevesen merték volna megpuszilni csak úgy, de nekem mindez nem jelentett gondot.

- Na és milyen?

- Hogy érted? – kérdeztem vissza. Karina türelmetlenül forgatta a szemeit.

- Hát milyen ember? Tényleg olyan, mint amilyennek beállítják? Igaz, hogy nem néz a szemedbe? Igaz, hogy szégyenlős? Tényleg szerény? Mit mesélt magáról? Mondott valami izgalmasat? A családjáról beszélt? Vagy a filmjéről, esetleg a Kristenhez fűződő kapcsolatáról?

Ez volt az a pont, ahol tekintetem szigorúra váltott, és Karina torkán akadt a szó, még azelőtt, hogy letorkolhattam volna.

- Jaj, te lány! – kezdtem szinte bosszúsan. – Csak nem hiszed, hogy éppen egy idegennel beszélgetne ilyen dolgokról. Semmit sem mondott. Egyetlen szót sem. De ennek ellenére udvarias volt, megkínált cigivel és többször is rám mosolygott. Semmi olyat nem láttam rajta, ami zavaró lett volna. Inkább bájosnak mondanám – meséltem, csak hogy leszakadjon a témáról, mielőtt még jobban belelovallja magát.

- Úgy érted, még csak meg sem köszönte, hogy segítettél neki? – csodálkozott Karina, amitől egészen hatalmasak lettek egyébként is feltűnő szemei.

- Mosolyogva biccentett. Asszem, ez a köszönöm Robos változata lehetett – vigyorogtam. Karina rosszallóan nézett rám. Tudtam, hogy nem ért velem egyet, de nekem valahogy nem hiányzott, hogy a fiú hálálkodva boruljon elém. Végül is nem tettem semmit, leszámítva azt, hogy kéretlenül odatolakodtam az asztalához.

- Legalább helyes volt? – sóhajtotta végül kicsit vágyakozva.

- Hiszen láttad te is, nem? – húztam fel a szemöldökömet, miközben jelentőségteljesen végigmértem.

- Csak messziről. Vagyis, nem voltam olyan messze, hiszen hallottam, amit mondott, de nem is voltam túl közel, és én…

- Karakteres arca van – fojtottam belé a szót, mert hajlamos volt órákat beszélni a semmiről.

- Bárcsak láttam volna. Mármint, ahogy odaülsz hozzá. Miguel szerint fergeteges alakítást nyújtottál – tért vissza korábbi lelkesedése.

- Ugyan. Nem volt semmi. Nem kell túllihegni – vontam vállat, és felemeltem a fejem, mert meghallottam az egyik kedvenc számomat. Először örültem annak az este folyamán, hogy eljöttünk a koncertre. Karina azonnal rájött, hogy vége a beszélgetésnek, amint szemügyre vette a színpadra meredő tekintetemet. Csalódottan fordult el tőlem, és tudomásul vette, hogy ennél többet nem fogok mondani neki Pattinsonról.

Topic

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: Audry

15 komment

Címkék: hisztéria

A bejegyzés trackback címe:

https://sajatszavak.blog.hu/api/trackback/id/tr261297464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dorye JAG 2009.08.09. 08:59:38

Hát ez tök jó:)Egész érdekes,remélem folytatod^^)

Történetek minden témában

Top 5

Keresés

Címkék

Archívum

Feedek

Egyéb

Elköltöztünk

Saját szavak - Új helyen

Utolsó kommentek

2009.08.09. 06:00

Szerző: Audry

Címkék: hisztéria

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: